Lenullázódni annyi, mint megsemmisülni. Szófordulatként mindenki hallotta már, hogy valaki valamivel – rossz cselekedettel, hibával, bűnnel − mintegy „lenullázta egész addigi életét”. Kezdhet mindent elölről, új kiindulópontból, új elképzelések szerint, új célokat tűzve maga elé. De ez csak lehetőség, amely nem mindig váltható valóra. Roberto Rossellini 1947-ben, a romvárossá vált Berlinben forgatott, 1948-ban bemutatott, mára a filmtörténet klasszikus alkotásaként ismert filmjének címében − Germania anno zero, magyarul: Németország, nulladik év − a „nulladik év” a történeti idő, a német társadalom egész addigi élete „lenullázódásának” metaforája, apokaliptikus képzeteket ébreszt a nézőben, teljes összhangban a hívő katolikus rendező alkotói szándékával.

A lenullázódás, vagyis Németország 1945-ös semmivé válása valóban apokaliptikus jellegű volt. A színhely – ahol egykor Berlin, a „harmadiknak” és „birodalomnak” hazudott náci rendszer fővárosa állt – 1945-ben a bukás, a teljes pusztulás, a romba és romlásba dőlés színhelye. Berlin ízzé-porrá válásában − a „szervezett bűn birodalmának” apokaliptikus szétfoszlásában – jelent meg a történelmi látszat, az időbeli hazugság világát megsemmisítő időtlen Igazság. Ebben a Berlinben játszódik Rossellini korabeli háborús trilógiájának záródarabja, a Németország, nulladik év.

Kiskamasz főhősének munkát, élelmet, megélhetést kereső hiábavaló keringése az élőhalott romvárosban labirintussá – útvesztővé – változtatja a helyszínt. Ennek a labirintusnak a képét a fiú minden lépését, mozdulatát szinte tolakodóan követő kamera hozza létre a filmen. E korán felnőttségre ítélt, családja minden tagjáért egymagában felelősséget vállaló (történelmileg tökéletesen ártatlan) gyermeknek a kiúttalan sorsában − bűnössé és áldozattá válásában − jelenik meg a bűnét és felelősségét még fel sem fogó korabeli Németország 1945-ben kulmináló történelmi végzetdrámája.

Előadó: Szilágyi Ákos

A programon Műcsarnok éves belépővel, vagy aznapi kiállítási belépőjeggyel lehet részt venni.