"Altorjai Sándor festőművész a magyar modern művészet magányos klasszikusa. Csontváryhoz hasonlóan ő is végzett gyógyszerészként váltott hivatást és fordult a festészet felé, és néhai kollégájához hasonlóan alkotói pályáján ő is egyre távolabb került kora, a hatvanas-hetvenes évek hivatalos művészetétől.

Szigligeti magányában dolgozott; néhány jóbarát és művésztárs (Baranyay András, Erdély Miklós, Szabó Ákos) kísérte csak figyelemmel munkáját. Kiállításai inkább a tiltott, mint a tűrt kategóriába tartoztak, a kultúrpolitikát kiszolgáló kritikusok az ilyen ritka alkalmakkor rendre elverték rajta a port. Még halála után is voltak tiltott művei, melyeket a zsűrik tévedhetetlenül emeltek ki a kollektív kiállítások anyagából (Meleg kép, Integető, Fedőnév). Súlyos betegségének tudatában ébredt rá, hogy rengeteg még elvégzetlen feladat áll előtte, és addigi életművét önnön magának kell revízió alá vennie.

A korai, úgynevezett "szürnaturalizmus"-hoz, a hatvanas évek - esetében kvázi-figuratív - gesztusfestészetéhez kapcsolódó képek után, a saját kategóriáival "gyagyaistának" nevezett műveket követően, az utolsó hónapokban lázasan munkához látott, hogy művei nagy részét átdolgozza, átfesse, vagy kollázsszerűen egymáshoz rendelje. A szó szoros értelmében éjjel-nappal a műtermében tartózkodott, és úgy tűnik, elérte célját: monumentális, a képtestben különféle tárgyakat és fotókat hordozó, hangzó és mozgó művekkel zárta le életművét. Maga szerkesztette meghívója egyszerre szólt kiállításra és temetésre. Két komolyabb posztumusz kiállítása volt: 1980-ban Óbudán (még a szokásos betiltási jelenetekkel tarkítva); majd 1990-ben Székesfehérváron."

(részlet Andrási Gábor írásából)