Interjúnk előző részében a frissen kinevezett megyei igazgató Zalával kapcsolatos terveiről beszélt. Kaján Imre ezúttal azonban kevésbé "hivatalos" oldaláról mutatkozik be nekünk. Az interjú befejező részében egy filmforgatás kulisszatitkaiba enged bepillantást; de megtudhatjuk azt is, hogy miként alkalmazza a leleményes muzeológus a fikciót a valóság leírására.



Jogos és divatos ma a "látogatóbarát múzeum" kifejezést hangoztatni. A jó kiállítás a látogatókért készül - közérthető, élvezetes, azaz "fogyasztható". Te azonban ezt igen különleges, egyedi módon képzeled el. Nálad a "piacképes termék" a leíró kartonnál kezdődik. Leginkább a tárgyak történeténél. Jó példa erre az általad legutóbb rendezett vártörténeti kiállítás, amely jövő év elején nyílik a Csíki Székely Múzeumban.

Kollégiumi elnökként egy gyűjteménygyarapítási pályázat keretében az egyik múzeum egy 1820-30-as években divatos pesti festő egyik portréját akarta megvásárolni. Remek leírást adtak hozzá, hogy miért is kell nekik annyira ez a festmény: színesen ecsetelték, hogy a művész mennyire jóban volt a családdal, megfestette a mamát, a kislányokat és a papát is, és még valami kis etyepetye szál is belekerült a sztoriba... Annyira érdekes és meggyőző leírás volt, hogy mi azonnal és egyöntetűen meg is szavaztunk... És tudod mi volt a leírókartonon? XY festő: női képmás. Ennyi... Ezen aztán elgondolkodtam: ha egyszer ennyit tud a kolléga, amikor meg akarja szerezni a művet, miért tud olyan keveset, amikor már információkat is kellene közölnie a megszerzett festményről? Itt "csak" egy egészen "jelentéktelen" tény felett siklott el az említett szakember figyelme: afelett, hogy mi, muzeológusok közpénzből kutatunk, és ha a leíró kartonra nem kerül rá minden, amit a tárgyról tudunk, akkor korántsem végeztük el a dolgunkat.

A múzeum nagyszerű volta abban áll, hogy az ott kiállított tárgyak eredetiek, és mindegyikük magában hordozza mindazokat a történeteket, amelyek vele megesetek, mindegyikük hozzátesz valamit egy emberhez, néphez, szokáshoz - azaz élményekkel gazdagítja az általunk már ismert vagy éppen megismert tényeket.

Csíkszeredán 2002-től folytattak ásatásokat a régészek. Előkerült egy 17. századi kút és ugyanabból a korból egy latrina - mindez az épületen belül. Medaliont, kulcsot, pipa- és kerámiatöredékeket is találtak benne, sőt még egy kalapácsot is. Hogyan mutassuk be mindezt, hogy élményszerű legyen? A válasz kézenfekvő volt: forgassunk egy fikciós játékfilmet (ez végül egy burleszk lett), amely nemcsak szórakoztató, de egyúttal valósághű képet is ad az akkori környezetről és azokról az emberekről, akik abban a várban megfordulhattak...

Ami a "főszereplőket", azaz a tárgyakat illeti, önmagukban tulajdonképpen hétköznapiak, hiszen kulcsot láttunk eleget, a kancsó és a többi tárgy funkciója sem ismeretlen előttünk. De egy történetben mindezek új jelentés kapnak. Adunk a látogató "kezébe" egy "fogyasztható" fikciót. Azaz egy lehetséges választ arra, hogy ezek a tárgyak miként eshettek bele a kútba. A látogató megnézi a filmet, s mindjárt másként tekint arra a kulcsra, amelyet a vitrinben viszontlát: az számára már nem egy kulcs lesz a sok közül, hanem az a kulcs, amely a kútba esett.

A feltárások során előkerült továbbá egy 18. századi konyha maradványa is. A rekonstruált konyha előtti üvegfelület kifehéredik a látogató előtt, és lepereg egy néhány perces film. Ahogy azonban véget ér a film, ismét ott áll előtte a konyha, az a konyha, amelyet az imént még szakácsok és kukták népesítettek be. Így a történetbe - a szereplők után - immár maga a látogató léphet be...


Fontos és érzékeny pontja a muzeológus munkának, hogy a jelenkor értékeit miként őrizzük meg. Nyilvánvalóan nincs mód arra, hogy mindent begyűjtsünk, éppen ezért lényeges, hogy tudatosítsuk az emberekben, hogy sok minden, ami számukra már haszontalannak tűnhet, nekünk értéket jelent.

Amikor a Nemzeti Múzeum egy 60-as éveket bemutató kiállítást rendezett, nagy bajban voltak a kollégák, mert egyszerűen nem találtak korabeli konyhabútort. Ahogy megjelentek a falra szerelhető laminált konyhabútorok, a halványzöld, olajfestékes szekrényt mindenki kidobta. És közben szinte nyomtalanul eltűnt egy korszaknyi emlék...

A muzeológus felelőssége, hogy meghatározza, melyek azok a tárgyak, tárgytípusok, amelyek 20, 30 vagy 50 év múlva a 21. század első évtizedeit fogják reprezentálni. Ezeket a muzeológiának előbb vagy utóbb be kell gyűjtenie. Különben hiátus keletkezik az adott területen.

Van egy tervem: szeretném a megye összes települését felméretni, lefényképezni minden portát, és ahol hajlandók, ott az embereket is. Úgy, ahogy annak idején Erdélyi Mór fényképezett be a kapualjakba. Azok a képek rengeteget mondanak el - minden szó nélkül. Ezeket, az általunk készítendő kordokumentumokat aztán múzeumokban és levéltárakban helyeznénk el - az eljövendő kor muzeológusai számára...

S ha már ott vagyunk egy településen, elbeszélgethetnénk a lakóival arról, hogy mi milyen értékeket látunk a közvetlen környezetükben. Nem az ük-, vagy dédnagymama parazsas vasalóját, hisz azt már a régiségkereskedők egy jó ideje összegyűjtötték. Hanem ott van például a 60-as évekbeli, henger alakú, tárcsás mosógép. Figyelmeztetnünk kell rá őket, hogy az érték. De ugyanúgy érték a kis padlásablak is, amelyet a helyi asztalos készített. Mert ha az elvész, elvész annak az ügyes mesterembernek az emléke is, aki a tiszttartó megbízásából a kastély tetejét tudta másolni. (A tiszttartók voltak ugyanis az elsők, akik lemásolták a manzárdablakot az urak kastélyairól. Rajtuk keresztül került át mindez a falusi nép portáira.)

És ha ennek az újfajta gondolkodásmódnak a magját elveted, az emberekben talán felvetül a kérdés, amikor valamitől meg akarnak szabadulni: lehet, hogy ez mégis érték? Kérdezzük meg esetleg a helyi múzeumot, hátha kell nekik. És akkor nemcsak egy értékes tárgyat mentettünk meg az enyészettől, hanem beindul egyfajta kommunikáció is a lakossággal, akik felé el tudunk számolni arról, hogy mit csináltunk azokkal a tárgyakkal, amelyeket tőlük kaptunk, és hogy mire költjük az ő adóforintjaikat, amelyből élünk.


Mérnökként el is várható tőled az alapos tervezés... Erre a jövőre vonatkozó elképzeléseid sem cáfolnak rá. Átfogó, több éves stratégiai tervekben látod a megyei múzeum jövőjét, amely kiterjed többek között a gyűjteményfejlesztésre, a tudományos munkára, az ismeretátadás folyamatára egyaránt. Sok intézmény a mindennapi túlélés kényszerében mindezekre nem tud elegendő időt és energiát szánni. Te miben látod e "befektetés" előnyeit?

Az 1920-as évek végén, a '30-asok elején, amikor a nagy gazdasági válságból éppen, hogy kezdett az ország kimászni, Darányi Ignác mezőgazdasági miniszter leutazott Békés megyébe, és mentek vele az államtitkárok is, ahogy kellett. A gazdák aztán felhánytorgatták a miniszternek, hogy olyan szárazság van Békésben, hogy egyszerűen nem teremnek meg a dolgok. - Miért nem öntöznek? - kérdi erre a miniszter. - Mert hogy, instálom, a Körösben nincs víz. (Valóban, készítettek is egy olyan fényképet, ahol egy férfi terpeszben áll - mégpedig a Körös két partján. Ugyanis ennyi víz volt benne.) Erre odafordult a miniszter Sajó Elemérhez, a vízügy akkori főnökéhez: - Mégis, hogy állunk ezzel, államtitkár úr? - Pénzünk nincs - hangzott a válasz -, de van kitűnő szakmai apparátusunk, hogy jó terveket készítsünk, hogy amikor majd lesz pénzünk, akkor elővehessük azokat, és megvalósíthassuk.

Azt hiszem, ehhez nem sokat kell hozzáfűznöm. Pénzünk nekünk sincs sok, de a szakmai apparátusunk kiváló. Tervezzünk hát. És múljon a fenntartó lelkiismeretén, ha egy kitűnő terv mégsem valósulhat meg...