Március 8-áig látható Kecskeméten, a Népi Iparművészeti Gyűjteményben Babar István bőrműves életmű-kiállítása. A 60 éves mester alkalmanként maga kalauzolja végig a látogatókat a tárlaton, széles rálátást biztosítva ezzel nemcsak az általa képviselt, s ma már kihalóban lévő szakma eredetére, szépségére, de arra a letűnt világra is, melyből mindez kisarjadzott. Babar István csodálatosan megmunkált sallangjai, kantárjai s a pásztorélet más, mívesen megalkotott használati tárgyai mellett olyan szűcsök, szíjjártók munkáit is megcsodálhatja a közönség, akik - bár már nincsenek az élők sorában - messze földön nevet szerezve képviselték a magyar népművészet ezen ágát.

Azt olvasni Önről, hogy már az anyatejjel szívta magába a bőrös szakma szeretetét. Így volt? - kérdezem Babar Istvánt.
Az állathoz, röghöz, kézművességhez a fölöttem lévő generációnak még igen sok tagja szorosan kötődött. Távoli rokonságban voltunk a népművész Tánczos családdal. Egy osztályba jártam Árva-Tóth Lacikával. Az Árva-Tóthok messze híres bugaci családok voltak. Szappanos Joli néni apámnak egyik nagynénje volt. Könyvet írt a XIX. századbeli bugaci pásztoréletről. Polyák Ferenc fafaragó is kiderítette egyszer, hogy másodunokatestvérek vagyunk. Én ezeknek mégsem tulajdonítok túl nagy jelentőséget. Mindegy, hogy mitől hiteles az ember, ha hiteles. Hogy ez azért van-e, mert ilyen örökséget hoztam a nagyszülői, dédszülői vonalról vagy pedig azért mert a világ sodrása ellenére magam is beleilleszkedtem ebbe az éppen hogy csak lábon levő életformába, kár firtatni. Szüleim amúgy békés polgári pályára szántak. A nehéz ötvenes években, amikor különösebb indok nélkül lehetett egyik napról a másikra börtönbe kerülni, ez látszott a legjobb megoldásnak. Egyszem fiuk voltam, nagyon vigyáztak rám. Élelmiszeripari tanulóként meg is szereztem a tartósító és húsipari technikus végzettséget, de a vér szava csak visszavitt a pusztába. Már legalább harminc éve lóval kapcsolatos dolgokkal foglalkozom. Volt, amikor a versenysportban is benne voltam. Pusztaötöst hajtottam, s úgy másfél évtizede távlovaglásban magyar bajnok lettem.

Hogyan jutott eszébe az életmű-kiállítás ötlete?
A hatvan év olyan dátum az ember életében, amikor illik valamit letenni az asztalra - s bőrművesként tehetek-e le többet, mint annak a világnak a bemutatását, melyből ez a mesterség származik, s melynek mára szinte utolsó képviselője vagyok. A Kiskunság - a Hortobágy után Közép-Európa második legnagyobb pusztája - évszázadokig olyan terület volt, ahol az állattartás, az állatokkal való foglalkozás nagyban meghatározta az itt élő emberek életét, ennek megfelelően óriási szakmai színvonalon működött. A középkorban tízezrével hajtották fel innen a szürkemarhákat a váci kompra, hogy külföldre vigyék. A XVII-XVIII. században még mindig virágzó ágazat volt. Nagy szerepet játszott mindez a mezővárosok, így Kecskemét létrejöttében is. Később a város arculatát meghatározó jeles épületek - mint pl. a színház - még mindig jórészt a helybéli jószágnevelő gazdák adományaiból épültek. A legelőterületek nagyságát csupán a jász és kiskun jobbágyi függőség 1875-ös megszüntetése szűkítette le, de csak nagyon lassan indult meg az érdeklődés a szőlő-, gyümölcs-, illetve zöldségtermesztés iránt. Lényegében ezen a tájon egészen az 1900-as évek elejéig nem volt számottevő növényi kultúra. Érdekes kettősség, hogy míg Kecskemét a századfordulón a magyar parasztság körében leghaladottabb polgárosult műveltséget képviselte, addig Kecskemét határának nagy részén, a tanyákon és a még feltöretlen pusztákon (Bugac, Matkó, Köncsög, Nyakvágó, Orgovány, Szentkirálypuszta, Nagyállás, Apajpuszta) évszázadokkal korábbi keretek között folyt a földművelés és az állattartás. A kiskunsági emberek szerették az állataikat. Még a módos gazdák is kint éltek a pusztán, legfeljebb csak télen jöttek be. Sajnos a múlt pásztorkultúrája még a néprajzi gyűjtők számára is csak nyomokban maradt meg, s az 1970-ben meghalt néprajzkutató, Nagy Czirok László ténykedése óta ezen a tájon lényegében nem folyt gyűjtőmunka. Ezzel a kiállítással azt a célt szeretném szolgálni, hogy minden érdeklődő és gyerekeink, unokáink is láthassanak még a Kiskunság évszázadokig élő lovas- és pásztorkultúrájából valamit.

Az állattartó életforma mellett más is közrejátszott-e abban, hogy - míg máshol a fafaragás - itt a bőrmegmunkálás ért el művészi szintet?
Amellett, hogy kevés faragásra alkalmas, jó minőségű fa található ezen a környéken, a bőrművesség kialakulása szempontjából volt még egy alapvetően fontos dolog az egykori Pest-Pilis-Solt-Kiskun megyében. Az, hogy Halastól Örkénytáborig tízezerszám állomásoztak errefelé katonák, s ezek a fegyveres és lovasegységek önálló szíjjártó műhelyekkel is rendelkeztek. Halason több mint száz éven keresztül csendőrlaktanya volt, igen nagy létszámú lovas alakulattal. Kecskeméten a kiállításnak otthont adó Népi Iparművészeti Gyűjtemény ma már műemlékvédelem alatt álló épületében huszárezred-parancsnokság állomásozott, s kőhajításnyi távolságban három huszárlaktanya is volt. Ezek rálátást biztosítottak a polgári lakosságnak is arra, hogyan kell a lovakat a kor színvonalának megfelelően tartani, tenyészteni, a lótartás kellékeit pedig a bőrösök állították elő. Volt olyan időszak, amikor az iparosotthon nyilvántartásában Kecskeméten és szűk vonzáskörzetében csak tímárból 36 volt. Óriási létszám, s a hatalmas mennyiségű kikészített bőrt nyilván fel is dolgozták a szíjjártók. Egyikből nyeregtartó bőrt szabtak, másikból lovaskocsira istrángot, harmadikból glaszékesztyű lett a tisztifeleségeknek, és így tovább. A lovakkal való bánásmód széleskörű ismerete a lovassport kialakulásának is kedvezett. A Kiskunságban a hetvenes évek óta 30-40 fogathajtó világbajnoki aranyat bizonnyal össze tudunk számolni.

Milyen látnivalókat ajánl a látogatók figyelmébe?
A kiállított tárgyak között van egy több mint százéves kis-szegedi kantár, csodával határos módon viszonylag épségben megmaradt. Másik ritkaság egy Mária Terézia korabeli tábornoki nagykantár-dísz. Ilyen volt egyébként az 1940-es években Horthy kormányzó s még néhány magasrangú parancsnok lován is. Erről lehetett megismerni az elkallódott, elbitangolt lovat, hogy az tábornoki ló. Legalább tízféle különböző bőrt (vaddisznóbőrt, tehénbőrt, kecskebőrt... ) is behoztunk ide a kecskeméti Kovács tímár segítségével, aki szintén a bőrös szakma utolsó képviselői közé tartozik. A kiállításon szereplő tímárszerszámok, illetve saját munkáim anyagának zöme is az ő műhelyéből került ki. Az állatbőrök a gyerekek nagy örömére megfoghatók, tapinthatók, simogathatók. A bőrkikészítésről még annyit, hogy régen vegyszerek helyett természetes színező és cserző szereket, pl. cserszömörcét alkalmaztak. Ez más tapintást eredményezett, s persze a teherbíró képessége is jobb volt, mint a mostani hangyasavval vagy krómmal kezelt bőröké. A kiállított tárgyak között szőrös bőrből készült egykori öltözékeket is találunk. A subák, ködmönök, bekecsek nagyon fontos rangot is jelentettek viselőjüknek. Innen a mondás is: "Suba subához, guba gubához". A subát a készíttető vagyoni helyzetétől és rátartiságától függően 12-24 bőrből szabták. Különösen a jászságiak és kiskunságiak voltak szertelenül bővek. A világosabb - kéket, sárgát is használó - pápistás kecskeméti subát mindenhol meg lehetett ismerni. Ma már csak a félegyházi Besze család és a kunszentmiklósi Pál család készít subákat.

Pontosan kiket értünk bőrművesek alatt?
A bőrművesség voltaképpen akkor kezdődik, amikor a bőr már megvált a szőrtől. Így tartoznak a bőrművesek körébe a szíjjártók, nyeregkészítők, kesztyűkészítők, csizmadiák, a cipőkészítő vargák és még sorolhatnám. Amit én végzek, s amiről a kiállítás másik része szól, azt Ortutay Gyula professzor úr határozta meg nagyon szépen: ő pásztorművészetnek nevezte. Én a mai napig szívesen dolgozom nyers bőrökkel. Előszeretettel használom a szironyozási technikát. Ez sajátos bőrdíszítő eljárás. A kiállításon is látni ilyet, amikor például a kantárok fekete anyagába fehér gyöngyszerű díszítést dolgoztam. Ez a technika olyannyira régi keletű, hogy honfoglaláskori darabokon is megtalálható. A pásztorok által készített dolgokat az esetek zömében használták, így egy-egy díszítőelemnek gyakorta másodlagos funkciót is szolgálni kellett. Ilyen a szironyozás is, mellyel az anyag dupla erősítést kapott.

Hol tanulta mindezt?
Nagyon sok helyen. Volt, akitől a legnehezebb fogásokat, s voltak pásztorok, akiktől csak annyit, hogy ez az ostor nem jó, mert mondjuk rángat. Abból én már tudtam, mit csináljak másképp. Eredetileg Bugac-Kunszállás környéki vagyok, jó ideje egy ladánybenei tanyán élek. Ahová mindeközben vetett a sors, mindenhol ellestem valamit. Apaj környékén az öreg Vértesséktől, itt a Kiskunságban Barna Ferenctől, Kovács Pétertől. Pásztorok, lóval bánó emberek voltak - mára mind meghaltak. A kiállításon is szereplő Kathy-féle csipkés lószerszám készítőjére, a debreceni Kathy Lászlóra szemrebbenés nélkül mondhatom, hogy a világ legjobb szíjjártója volt. De a legtöbbet mégis a Felső-Tisza vidéki Kádár Gyula bácsitól tanultam, akit rendkívüli precizitásáról és méltóságteljes emberi tartásáról emleget a szakma. Nem ez az első tárlat, aminek a megszervezésén fáradoztam, s mindannyiszor ő jutott az eszembe. Ha élne, tán mondaná, hogy: "- Jól van, fiam, nem szívtad itt a műhelyben feleslegesen a levegőt. Ezt helyetted más már úgyse csinálja meg".

Ennyire kihalófélben levő szakma a bőrműveseké?
Kétszáz évvel ezelőtt, amikor még mindenki kocsin, fogaton járt, se szeri, se száma nem volt a szíjjártóknak. Mostanára az országban talán mindössze négy-öt olyan műhely működik, ahol jó minőségben, a hagyományos módon készítik a sallangokat, istrángokat, kantárokat, fogatszerszámokat. Ilyen a kisteleki Gyifkó család, ahol 300 évre visszamenőleg apáról fiúra száll a mesterség szeretete. Kecskeméten a Budai kapu környékén lakó Szabó Sándor bácsit tudom még megemlíteni, illetve egy másik jeles szíjjártó unokáját, a Szarvas utcában lakó Mohácsi Gézát, akinek még mindig megvan a műhelye valahol a város határában. Húsz éve meghalt, igen jónevű szíjjártó volt a Nyíl utcában lakó Nyilas bácsi is, akinek másik két testvére is kihalófélben levő szakmát űzött: egyik kádár, másik kovács volt. Nyilas bácsi készítette az első Fülöp Sándor-féle fogatokra a szerszámokat. A közeli Nagykőrösön a Paál család neve említhető még meg. Az öreg Paál István már meghalt, de a gyerekei még mindig dolgoznak.

Megéri még kézműves termékeket gyártani?
A bőrművesség, s a hozzá kapcsolódó lovas kultúra több egyszerű foglalkozásnál. Hosszú időn keresztül lovas művészetként emlegették, s ebben azért volt is valami. A lóhoz értő emberek nem csak ellátták az állatot, de sokszor maguk készítették a lótartáshoz szükséges szerszámokat. A legtöbbjükre jellemző volt, hogy - hozzám hasonlóan - mások keze által készített, régi vagy ritkaságnak számító tárgyakat is gyűjtöttek. Nem foglalkoztak olyan dolgokkal, hogy lesz-e majd, aki értékeli az igyekezetüket, mint ahogy az sem érdekelte őket, hány munkaórába kerül egy-egy míves díszítésű tárgy elkészítése. Egy jó karikás ostornak ma is keletje lenne, mert nem mindegy, leszakad-e a válla a lovásznak egy hét után, vagy évszám eldolgozik vele, de olyan magas az anyag- és munkaigénye, hogy ha ez párosul egy komolyabb értékesítési százalékkal is, nem lesz, aki megfizesse. Ezért van, hogy a lovasboltokban található szerszámok ma már nem kézi készítésű termékek. Behozzák külföldről a műanyag lószerszámokat, a díszes fonott ostorokkal pedig nem foglalkoznak.

Van más oka is a szakma kihalásának?
Mint minden, ez is soktényezős folyamat. Erősen fájlalom például, hogy a fogathajtó versenyeken a küllemi bírálat már nem döntő. Úgy húsz évvel ezelőtt a sallang előírt hosszától kezdve az utolsó kis csatocskáig mindennek komoly szerepe volt a megítélésben. Ez akkoriban szépen lábon tartotta az egész bőrös szakmát. Vannak persze más, prózaibb okai is a bőrmíves szakma ellehetetlenülésének: a lovak eltűnése. A második világháborút még három és fél millió lóval kezdtük el. Most jó, ha van hatvan-hetvenezer az országban. Megint másfelől nézve: amikor a kezembe veszem a bőröket, s kigondolom, mit készítek belőle, ez nagyon boldogító pillanat. Azután az is, amikor elkészülve odaajándékozom valakinek. De ami közte van, sokszor nagyon keserves. Igen nagy kínlódással jár ezekkel a kiöregedett, tönkrement régi szerszámokkal valami szépet, mutatósat készíteni. Ezek már nem cserélhetők le újabbra, legfeljebb elvétve, nagy szerencsével, mert már nem foglalkoznak a gyártásukkal. A boldog pillanatok sorát gazdagította ez a kiállítás is. Ezúton is köszönöm mindenkinek a rengeteg segítséget. Köszönöm, hogy azok a környékbeli családok, akiknek a nevéről itt a kiállításon is megemlékezem, egy szóra ideadták féltve őrzött tárgyaikat, például a csengőcskéjüket, aminek a szíjazatát én készítettem el, vagy eljöttek a megnyitóra olyan, elmúlt idők emlékét, szeretetét őrző gazdák, akik az utóbbi időben már jobbára a világtól elzárkózva élnek.