Az 1867. évi kiegyezés után a nekilendülő gazdasági, ipari és kulturális fejlődés nyilvánvalóvá tette, hogy a régebbi idők önszerveződéssel létrejött iparos társulásai már nem felelnek meg a kor követelményeinek. Az 1884. évi XVII. törvénycikk ezért egyfelől képesítéshez kötötte az ipar gyakorlását, másfelől iparhatóságokat szervezett, elrendelve azt is, hogy minden iparhatóság területén ipartestületet kell kialakítani, az ipartestületeknek pedig minden önálló iparos kötelező érvényű tagja kell, hogy legyen.

A múzeum megalakulásakor, 1980-ban a gyűjtemény gyakorlatilag egyetlenegy fényképet sem tartalmazott Albertfalváról. Nehezítette a helyzetet, hogy amikor 1973-ban elkezdődött az albertfalvi Fő utca lebontása az új lakótelep felépítése céljából, nem készült felvétel a lebontandó házakról. Közel húsz év kellett ahhoz, hogy annyi kép összegyűljön, hogy egy összefüggő anyag kerekedhessék ki belőle.

A mai Budapest területén a kelta eraviscus törzs központi telepe a Szent Gellért-hegy déli lejtőjén húzódott. Az I. század első felében a római kormányzat az eraviscusok egy részét az albertfalvi síkságra telepítette át. Az ókori település jelentős hányada Albertfalván, a mai Öntödei Formázó és Segédanyagokat Gyártó Kft. helyén terült el. Az első ásatások az 1950-es évek végén voltak, majd a 6-os főközlekedési út másik oldalán folytatódtak 1994-ben és tartanak a mai napig.

A ráckevei uradalom, mint korona-birtok, Mária Terézia királynő sorrendben ötödik gyermeke, Mária Krisztina főhercegnő Wettin Albert Kázmér Ágost (1738-1822) szásztescheni herceggel 1766-ban kötött házassága után nászajándékként került a fiatal hercegnő birtokába. Halála után az uradalmat férje örökölte, aki királyi helytartóként tevékenykedett Magyarországon.