Az európai 19. századot ma már a festészet évszázadaként tartjuk számon, amikor is a művészeti élet legfőbb színtere Franciaország és központja Párizs volt. Kezdetben az új művészet hangja mégsem ott a központban, hanem 1836-tól kezdve a Párizstól délre, 80 km-re fekvő kis faluban, Barbizonban a fontainebleau-i erdők mellett szólalt meg először. A hely szellemét olyan festő óriások határozták meg, mint az ott először letelepedett Théodore Rousseau és Diaz de la Pena, majd Dupré, Daubigny Corot, Courbet, Millet, Paul Huet, Charles Jacque, Pierre-Emanuelle Damoye és követőik. Az akkor mozgalmas és a világ közepét jelentő francia főváros forgatagától való elfordulás, a magány keresése még romantikus érzésből fakadt. A természettel szemtől-szemben való találkozás, a részletek keresése ábrázolásmódjukat egyre inkább naturalista jellegűvé tette, ugyanakkor a csoport tagjai - jóllehet a művészetről vallott felfogásukban közös utat kerestek -, személy szerint igen különböző egyéniségek voltak.

Barbizon vonzása és hatása az évszázad festészetére igen nagy volt. Az ott tevékenykedő festők működése új fejezetet nyitott az európai, de bátran mondhatjuk, az egyetemes művészet-történetben. Barbizon egyre több francia festőt formált, indított el az új festészet útjain, és a festészetük sajátjaként megjelenő új természetérzés egyre szélesebb körben megtalálta képviselőit Európában, így először Olaszországban, Svájcban és Hollandiában, majd pedig Magyarországon is.

Bár a barbizoniak nem alkottak szoros értelemben vett csoportot vagy más szóval iskolát, kezdeményezésük, kivonulásuk az akadémista festők műtermeinek fülledt világából, a frázis és sablon nélküli egyszerű természetlátásuk mégis számos ország tájképfestőjének mutatott példát, így Barbizont a 19. századi európai művésztelepi mozgalom elindítójaként tartjuk számon.

A magyar festők 1870 után kezdtek Barbizonba járni. A korábbi nagy öregek közül ekkor már csak Millet lakott ott, ő az, akit az ott dolgozó magyar művészek is ismerhettek. Így Paál László, aki 1873 nyarától dolgozott Barbizonban, Munkácsy Mihály, aki ugyanezen év őszén töltött ott néhány hetet, és Mednyánszky László, aki 1874-75-ben dolgozott a telepen. Deák Ébner Lajos, Aggházi Gyula, Bihari Sándor a hetvenes évek közepén és második felében, Nyilassy Sándor, Mészöly Géza a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján már egy többségében külföldiekből álló közösségben dolgozott.

A Szentendrén megrendezésre kerülő kiállítás ezt a folyamatot kísérli meg felvillantani. A kiállításon bemutatásra kerülő alkotásokat franciaországi (a carcassonne-i, a fontainebleau-i, az orléans-i, a pau-i múzeumokból és egy párizsi magángalériából) valamint magyar gyűjteményekből (Nemzeti Galéria, Szépművészeti Múzeum, Ferenczy Múzeum) válogatták a kiállítás rendezői.