Jovánovics Tamás műveire — akármelyik tipológiájára gondolunk — jellemző, hogy egyszerre van bennük jelen egyféle szigor, konzekvens szabályrendszer és ezen szigornak, szabályrendszernek a felbontása, kibillenése.

Vegyük például az itt felállított gigantikus oszlop installációt. Ha belegondolnak, az oszlop az egyik legstabilabb, legfizikálisabb jelenség. Itt pedig áttetszőek, légiesek és még ki is billennek a fenti diagonális egyenes tengelyükből.

Ez a kibillenés talán rímel magára a térre, ahol ezeket az oszlopokat kiállították, hisz ennek a templomtérnek a története nagyjából olyan mértékben kibillent a szokásos funkciójából, mint maguk a légies oszlopok.

Ami pedig a festményeket illeti, a festészet szinte mindig négyszögekbe zárt színek és formák bizonyos mondanivaló szerinti összecsoportosításából áll, míg Tamásnál a színek és a formák még csak-csak megvannak, de valahogy ez az alapforma, ez a mitikus négyszög folyamatosan felbomlik, szétesik, lehajlik, kibillen.

Talán ebből a négyszögségből is kiindulva a reneszánsz nagy teoretikusa, Alberti ablakként definiálta a festészetet. Alberti definíciójával ellentétben Tamás a festészetet nem mint „ablakot”, hanem inkább mint „ajtót” vagy oszlopot használja. Az ablakon ugye kitekintünk, az események az ablakon TÚL, KÍVÜL vannak. Az ajtón viszont BE és KI is lehet közlekedni.

(Részlet Szemerédi Endre matematikus megnyitó gondolataiból)