A török uralom végéhez közeledve a falu gyakorlatilag elnéptelenedett. 1722-ben német telepesek érkeztek, többségük a németországi Hessen tartományból, Sinről. A bajorországi Regensburg városban szálltak hajóra. Sin településen ma is az izményi tájszólás szerint beszélnek.

Az 1760-as évekre a bevándorlás befejeződött, a faluközösség kialakult. A bevándorlók valamennyien evangélikusok voltak. A község az 1947-48-as kitelepítések során német lakosságának 70 százalékát elveszítette. A valamikor színtiszta evangélikus sváb falu mai lakói római katolikus bukovinai székelyek, nagysallói, felvidéki magyarok, és mára már csak egy-két evangélikus német család él Izményben.

A település igen gazdag német második generációs, azaz tetőszerkezetében "fachwerk" építésű lakóházakban, melyek elsősorban a Dózsa utcában maradtak meg.

1982-83 óta gyűjtik a településen a helyi evangélikus németek és a bukovinai andrásfalvi székelyek, felvidéki magyarok népművészetének tárgyi hagyatékát.

Az önkormányzat 2003-ban a volt tűzoltószertárból alakította ki a jelenlegi tájházat. A berendezett szobák gazdag textil-, bútor- és használatitárgy-együttest mutatnak be. Nagyon sok mindent a Németországban élő volt izményiek küldtek vissza. A még fellelhető tárgyak gyűjtése jelenleg is folyik.