A mohácsi busójárás olyan népszokás, néphagyomány, amely egy több ezer éves múltbéli ősi természetimádó hitvallásból, nevezetesen a mitológiai Pán Isten tiszteletből ered. A valamikori természeti népek, pásztorok, erdőlakók ünnepe és istentisztelete volt az Adriától a Balatonig terjedő területeken. S a csodával határos módon, az elmúlt évszázadok egyházi és hatósági tilalmai, valamint az elmúlt évtizedekben hozzá nem értő fordítások, mellőzések, érdektelenségek ellenére - a maga nemében szinte egyedülállóan a világon - napjainkig fennmaradt.

A busójárás télbúcsúztató, tavaszköszöntő, a kikelet, a természet újraébredése, a születés a nyáj-, konda-, jószágszaporulat, s a várandóság ünnepe. De elemeiben és részleteiben nyomonkövethető a szerelem, szeretkezés, hódítás, vágyakozás, a kislányból nagylánnyá válás, fiúknál a férfivá érés, s a jó termés ígérete is, valamint a rossz, gonosz ártó szellemek elűzése, a jövőbe vetett hit, a rosszat a hátunk mögött tudó, egy jobb időszak eljövetelét idéző, az egészség, a vidámság, barátság, az élet és élni akarás kifejezése.

Közelmúltunkig a busójárás kizárólag a mohácsi sokácság ünnepe volt. A helyi szájhagyomány szerint Mohács térségéből a törököket 1687-ben a szigetről az éj leple alatt a Dunán ladikokkal átözönlő busóhad kergette ki. Ez ugyan nem bizonyított tény, de elképzelhető, mivel tudvalevő, hogy a török babonás nép volt, s a rémisztő külsejű busót a pokolbéli ördögnek tekinthette, főleg, ha egy egész sereget látott belőle. A helyi szájhagyomány, monda szerint a rettenetes, ijesztő sereg láttán a törökök hanyatt homlok, pánikszerűen elmenekültek.

A busó öltözéke a szőrével kifordított birkabunda, melyet derékon kötél fog össze. A busók vászonból szőtt fehér gatyát is hordanak, mely kitömhető szalmával, illetve készülhet szőrméből is. Viselhettek cifra mintás, vagy úgy nevezett bütykös női harisnyát, a lábon pedig keresztkötéssel felerősített hosszú szíjú bocskort. Az öltözék legfontosabb kelléke azonban az általában vörös fűzfából faragott jellegzetes állarc, mely az esetek többségében matt, sötétvörös színűre van festve. Mindig és kizárólag emberi arcot ábrázol, egyedenként fellelhető rajta az emberi arckarakter minden fajtája. Régebben az állarcot minden busó saját magának faragta, rajta az életből elkapott pillanatnyi groteszk arcvonást megörökítve. Ezt ma az úgynevezett álarcfaragók művelik. Az állarc kifordított bundája csuklyának van összedolgozva, általában kosszarvakkal díszítve, de készülhet anélkül is. Egyéb kiegészítők: a tarisznya, a kolomp, amely az övön lóg, valamint a busó "fegyverei" - a kereplő és a fából összeállított buzogány.

A busó a maszkját soha nem vetette le, kilétét soha nem fedte fel, ez volt a leglényegesebb szabály, amit valamikor a busók szigorúan be is tartottak. Még a járásukat is elváltoztatták, nehogy arról valaki felismerje őket. Nem beszéltek, csak artikuláltak. Bao-bao hangot adva riogatták a hozzájuk közel merészkedő embereket. Éketlenül kerepelve, kolompot rázva, tambura zene, avagy gálydó kíséretével járták az utcákat, s az általuk kiszemelt házakat és udvarokat. Megöleltek minden jóravaló fehérnépet, aki csak az útjukba került, meghúzogatták a pöndöly alattit, amit az asszonynép is szívesen vett, s ezzel termékenységet varázsoltak nekik. Szólt a zene, járták a kólót, és járt a kancsó. Táncoltak, mókáztak, alakoskodtak három éjjel, három nap, vasárnaptól Húshagyó kedd éjfélig.