Ste­fa­no­vits Péter gra­fi­kus­mű­vész a kor­társ ma­gyar gra­fi­ka egyik leg­is­mer­tebb mes­te­re, aki gra­fi­kai mun­kás­sá­gán túl fes­tő­ként, ins­tal­lá­ci­ós, il­let­ve az épí­té­szet­tel szo­ros kap­cso­lat­ban lét­re­jött mun­kák al­ko­tó­ja­ként is je­len­tős mű­ve­ket ho­zott létre. Ki­emel­ke­dő szak­mai mun­kás­sá­gá­hoz járul a mű­vé­sze­ti köz­élet­ben ki­fej­tett te­vé­keny­sé­ge, mű­vé­szet­szer­ve­ző és -ko­or­di­ná­ló ak­ti­vi­tá­sa, mely­nek kö­szön­he­tő­en ge­ne­rá­ci­ó­já­nak azon al­ko­tói közé so­rol­hat­juk, akik az ér­té­kek, ér­té­kes tö­rek­vé­sek in­teg­rá­lá­sán, köl­csön­ha­tá­sán ala­pu­ló egy­sé­ges, de sok­szí­nű mű­vé­sze­ti élet ki­ala­kí­tá­sán fá­ra­doz­nak.

Ke­ve­sen is­me­rik oly jól és oly át­fo­gó­an a kü­lön­bö­ző gra­fi­kai el­já­rá­sok le­he­tő­sé­ge­it, s öt­vö­zik azo­kat fes­té­sze­ti és egyéb tech­ni­kák­kal, új, gyak­ran mű­vé­sze­ten kí­vü­li­nek mon­dott anya­gok­kal, mint éppen ő. A ce­ru­za­rajz éppen úgy vé­gig­kí­sé­ri pá­lyá­ját, mint a szén, vagy a pasz­tell. Már fő­is­ko­lai éve­i­ben ala­po­san meg­is­mer­te a mély­nyo­má­sos tech­ni­ká­kat, kö­zöt­tük a réz­kar­cot, aqua­tin­tát, in­du­lá­sa óta hasz­nál­ja a ma­gas­nyo­mást, ké­szít pa­pír­ki­vá­gást, mo­no­tí­pi­át. Az ez­red­for­du­ló éve­i­től sza­po­ro­dott meg li­tog­rá­fi­á­i­nak, szi­ta­nyo­ma­ta­i­nak száma, ugyan­ak­kor Ma­gyar­or­szá­gon az elsők kö­zött kez­dett kí­sér­le­tez­ni a szá­mí­tó­gé­pes gra­fi­ka le­he­tő­sé­ge­i­vel. A kü­lön­bö­ző tech­ni­ká­kat több­nyi­re pár­hu­za­mo­san al­kal­maz­za, mi­köz­ben a ki­lenc­ve­nes évek­től hasz­nál­ja az ere­de­ti­leg tex­til-fe­hé­rí­tő­ként al­kal­ma­zott clor­oxot. Ugyan­csak a ki­lenc­ve­nes évek kö­ze­pén je­len­nek meg azok a plasz­ti­kus képek, ame­lyek alap­ja vas­le­mez, s a fe­lü­le­ten meg­je­le­nő mo­tí­vu­mo­kat pél­dá­ul koc­ka­cu­kor­ral for­mál­ja meg. A gra­fi­ka, fest­mény két di­men­zi­ó­já­ból azon­ban már a het­ve­nes-nyolc­va­nas évek for­du­ló­ján ki­lé­pett a tér három di­men­zi­ó­já­ba, ami­kor a Vár­szín­ház több elő­adá­sá­hoz (Shakes­peare: Víz­ke­reszt, Ung­vá­ri Tamás: A lo­va­kat le­lö­vik, ugye?, Pi­linsz­ky János: Sír­em­lék) ter­ve­zett dísz­le­tet. A tér­ben fo­gal­ma­zás irán­ti igé­nyét jelzi, hogy 1988-ban a Do­rottya Ga­lé­ri­á­ban nagy­mé­re­tű ins­tal­lá­ció ré­sze­ként je­len­tek meg egyes al­ko­tá­sai. A mű­vé­sze­tek egy­sé­gé­ben való gon­dol­ko­dás, a kor­társ mű­vé­szet és a szak­ra­li­tás össze­fo­nó­dá­sá­nak je­gyé­ben vál­lal­ko­zott olyan nagy­sza­bá­sú fel­ada­tok­ra, mint 1994-ben a sik­ló­di re­for­má­tus temp­lom mennye­ze­ti ka­zet­tá­i­nak a meg­fes­té­se, il­let­ve 2001-ben a Gyil­kos tó mel­lett An­tho­ny Gall ter­vei sze­rint föl­épült Szent Kris­tóf ká­pol­ná­ba a fríz el­ké­szí­té­se.

A nagy egy­ség­re, az ér­té­kek kö­ze­lí­té­sé­re tö­rek­vő gon­dol­ko­dás együtt jár a képi tö­mö­rí­tés szán­dé­ká­val, s ezzel pár­hu­za­mo­san egy-egy mű­vé­szi prob­lé­ma, kér­dés­kör kü­lön­bö­ző né­ző­pon­tok­ból tör­té­nő meg­mu­ta­tá­sá­nak igé­nyé­vel, az esz­kö­zök cél­sze­rű meg­vá­lasz­tá­sá­val. Ebből kö­vet­ke­zik, hogy Ste­fa­no­vits Péter sosem tar­to­zott azon mű­vé­szek közé, akik egy-egy stí­lus­jegy, „brand” meg­je­le­ní­té­sé­re tö­re­ked­tek volna; tech­ni­ka-, és anyag­vá­lasz­tá­sá­nak függ­vé­nyé­ben mű­ve­i­nek stí­lu­sa is fo­lya­ma­to­san vál­to­zik. A stí­lu­sok, iz­mu­sok felől te­kint­ve be­so­rol­ha­tat­lan mű­vész.

Mind­ez egy olyas­fé­le belső épít­ke­zés­re utal, amely­nek leg­fon­to­sabb eleme, mond­hat­ni sa­rok­kö­ve a sze­mé­lyes­ség, amely­nek je­gyé­ben össze­kap­cso­ló­dik a tör­té­ne­lem és az egyé­ni sors, a ma­gán­élet meg­annyi moz­za­na­ta és a kö­zös­sé­get moz­ga­tó ügyek sora, a fi­lo­zó­fia, a hit, a szak­ra­li­tás, az ó- és új­tes­ta­men­tum vi­lá­ga, a görög-római mi­to­ló­gia. Ste­fa­no­vits gyak­ran mond pél­dá­za­to­kat, lát­szó­lag a sze­mély­te­len kró­ni­kás sze­re­pét véve föl. Ennél is több­ször kom­men­tál­ja azon­ban a meg­idé­zett je­len­sé­get iró­ni­á­val, ön­iró­ni­á­val, szí­ne­zi mon­dan­dó­ját a gro­teszk, ab­szurd esz­kö­ze­i­vel, üt­köz­te­ti a kü­lön­bö­ző mi­nő­sé­ge­ket a szür­re­a­liz­mus­sal meg­je­le­ní­tett me­rész kép­zet­tár­sí­tás­sal.

A kelet-eu­ró­pai tör­té­nel­mi ese­mé­nyek ih­let­ték a Szív­ál­do­zat című lapot, ame­lyet a ro­má­ni­ai for­ra­da­lom ide­jén ké­szí­tett, s 1989 ka­rá­cso­nyán írt alá. Ez a mű egy olyan so­ro­zat ki­in­du­ló­pont­ja lett, amely az em­be­ri szív­hez kö­tőd­ve, mint­egy az em­be­ri szer­ve­zet re­ak­ci­ó­in ke­resz­tül ér­zé­kel­tet­te a tár­sa­dal­mi vál­to­zá­so­kat, az azok­kal járó drá­mai el­lent­mon­dá­so­kat. A Szív­zö­rej I. című képen Ma­gyar­or­szág for­má­ját veszi fel a szív, a Szív­tá­jék I-II-n fe­ke­te felhő, he­gyes dár­da­sze­rű kép­ződ­mé­nyek fe­nye­ge­tik. A rend­szer­vál­to­zás, és benne az egyé­ni lét vál­to­zá­sá­nak le­he­tő­sé­ge-le­he­tet­len­sé­ge je­le­nik meg ezek­ben a mű­vek­ben, me­lyek fon­tos­sá­gát az élet­mű­ben jól ér­zé­kel­te­ti, hogy Ste­fa­no­vits Péter két ki­ál­lí­tást is ren­de­zett azok­ban az évek­ben Szív­zö­rej cím­mel: 1990-ben Mis­kol­con, 1993-ban a Vi­ga­dó Ga­lé­ri­á­ban. Az 1980-as évek vé­gé­nek tár­sa­dal­mi el­lent­mon­dá­sa­i­ra jel­lem­ző, hogy Ste­fa­no­vits 1988-as, Do­rottya Ga­lé­ri­á­ban ren­de­zett ki­ál­lí­tá­sá­nak pla­kát­ja volt talán az utol­só be­til­tott mű Ma­gyar­or­szá­gon.

Mű­ve­i­nek né­ző­je az érem mind­két ol­da­lát szem­lél­ve szem­be­sül a ben­nük – ben­nünk – meg­je­le­nő em­be­ri tu­laj­don­sá­gok­kal, tár­sa­dal­mi el­lent­mon­dá­sok­kal, kö­ze­lebb jutva talán azok meg­ja­ví­tá­sá­nak, il­let­ve fel­ol­dá­sá­nak le­he­tő­sé­gé­hez is.

ku­rá­tor: Szur­csik Jó­zsef