Az 1907. április 30-i kecskeméti közgyűlésen több új utcanévről is döntöttek, melynek „kedélyes, jóízű tárgyalásáról”, „kacagtató jeleneteiről, mondásairól” a korabeli sajtó is örömmel tudósított: „A »Lechner Ödön«-utca sehogy se tetszett. Nem magyar név. Volt, aki jobb szerette volna a Bogyó Pálról elkeresztelni a városháza mögötti kis közt.

De Kada polgármester kiszólt: »Uraim, ugy mond, mindjárt a tárgyalások legkezdetén fölkérem önöket, sziveskedjenek lehetőleg mérsékelni a helyi nagyságok iránti elragadtatásukat, mert ha mindenki akar valamelyik atyjafiának egy-egy utcát szentelni, tele lesz a város a familiáris vonatkozásu utcanevekkel.« (Derültség.)

De azért a Lechner név még se izlett. Idegen ize van. A főjegyző előbb a név néhai viselőjének bokros érdemeit emlegette, mikor azonban látta, hogy ez se használ, kirukkolt a nagy ágyuval: Hát, a ragyogóját, ha Petőfi megmaradt volna Petrovicsnak, szégyelnék az urak róla utcát keresztelni, amért hogy nem magyar hangzásu a neve?« Már hogy szégyelnék? — A Lechner Ödön nevét többé senki se dekonentálta. (W. J.: A hirös városból. Epizódok az utcakeresztelésről. In: Függetlenség, 1907. május 3.)

Kecskeméten tehát már életében utcát neveztek el Lechner Ödönről (1845–1914) – az idézetben szereplő főjegyző, a Kadát követő későbbi polgármester, Sándor István javaslatára – stílusosan közvetlenül a Városháza mögött. A magyar századfordulós-szecessziós építészet stílusteremtő nagymestere ugyanis majd egész pályafutása alatt, mintegy négy évtizeden át kötődött a városhoz és annak jeles irányítóihoz, az utóbbiak közül is mindenekelőtt Kada Elekhez.

Az előadáson minden Kecskeméthez kötődő műve bemutatásra kerül (röviden) a város pesti házától, a Rudolf lovassági laktanyán át a Városházáig, egészen a kecskeméti elmekórházhoz és a víztoronyhoz készített tervekig.