Az erdélyi származású festőművész Zsombori Erzsébet selyemre álmodja gondolatait, érzéseit. A selyem légiessége, finomsága összhangban szólal meg az általa kifejlesztett akvarell és batiktechnika ötvözetével. Több mint 50 kiállítása volt idehaza és a világ számos pontján New Yorktól Japánon keresztül Stockholmig.

A Kolozsváron élő nagynénje a szintén festőművész és operaénekes Póka Zsombory Erzsébet vette szárnyai alá és támogatta. Édesapja révén jó kapcsolatot ápoltak Dsida Jenő és Reményik Sándor családjával. Az erdélyi évek emlékei megbújnak az alkotásain: „Magyarszarvaskenden iskolát alapított édesapám, s ez a táj ihlette képeim egy részét."

Az elsősorban természetből merített témákat líraian, álomszerűen festi meg.

Festményein mélyről jövő érzések, imádságok szólalnak meg, úgy érezhetjük a hófehér templom számunkra is menedéket nyújt, ha elnehezül a lelkünk, ha megbocsátásra várunk, s bizakodunk abban, hogy feloldást kapunk. A madarak helyettünk is a vágyott szabadság felé repülnek, de olykor kalitkákat cipelve teszik meg útjukat. A színek finom árnyalatinak dimenziói magukkal repítenek hol egy tavaszi tájra, hol egy erdélyi hóborította kis faluba, hol pedig elénk tárul egy csellóba olvadó rózsa, mely a kereszt fájdalmas és reményteli kettősségét formázza meg. A zene mindig jelen van a képeken hangjegyek, olykor a már említett cselló vagy hegedű formájában, s szinte bennünk is megszólal.

Aki egyszer járt Zsombori Erzsébet galériájában Budán az Úri utcában, megtapasztalhatta, hogy e hely a béke és a csoda szigete volt, mely fogalommá vált. A galéria emléke már csak az utcaköveken ül, s várja, hogy elmesélhesse történeteit, de a festmények itt-ott, szobák mélyén, galériák falain csendes alázattal várják, hogy megajándékozzák a kíváncsi szemlélődőket.

Ezzel a kiállítással csatlakozik a Jósa András Múzeum a Magyar Festészet Napjához, melyet a festők védőszentjének, Szent Lukácsnak a napján október 18-án ünnepelnek országszerte.

„Én képeket akarok látni a falakon, hogy újra kinyissák elém a világot."- írta Babits Mihály 'Örökkék ég a felhők mögött' című versében. Ezekkel a gondolatokkal szólít meg minden képzőművészet iránt érdeklődőt a Magyar Festészet Napjának kiáltványa. Kérjük, tartsanak velünk erre a szemet – lelket gyönyörködtető utazásra, s emlékezzünk meg méltóképp e napról.