Kallós Zoltán 1926. március 26-án született a mezőségi szórványvidéken, a Kolozsvártól 26 kilométerre fekvő Válaszúton. Gyermekévei idején a vegyes nemzetiségű faluban, anyanyelvével párhuzamosan a román, valamint a cigány nyelvet is megtanulta.

Tanulmányait Kolozsváron folytatta, majd a sepsiszentgyörgyi Tanítóképzőbe iratkozott, ám tanítói oklevelét már Kolozsváron szerezte meg. Sikeresen felvételizett a Zeneművészeti Főiskolára, ahol többek között Jagamas János tanítványa. Jagamas arra ösztönzi, hogy tudatosan folytassa a már kisdiák korában elkezdett gyűjtéseit. 1946 és 1950 között tanító Magyarvistán, 1951 és 1955 között egyetemi hallgató, majd tanító Lészpeden és a Gyimes-völgyében, azóta Kolozsváron él.

A kommunizmus első évei előrejelzik hányatott életét. Családja "kulák-listára" kerül, s ezért eltávolítják a Zeneművészeti Főiskoláról. Így jut álláshoz tanítói oklevelével Moldvában, a Bákó közelében levő csángó faluban, Lészpeden. Itt ismeri meg a moldvai csángók hagyományait, és felismerve az elrománosító politikát, megszállottként kezdi el a Kárpátoktól keletre szakadt magyarok vokális és hangszeres népzenéjének, hagyományainak gyűjtését.

1957-ben betiltják a magyar nyelvű oktatást a moldvai csángó falvakban, azonban nem tud elszakadni a vidéktől, ezért közel 8 éven keresztül a Gyimes-völgyében, fakitermelésnél vállal munkát. Később megismerkedik, majd szoros barátságot köt Martin Györggyel, és együtt járják Erdélyt, főként a Mezőség és Kalotaszeg falvait táncosok, zenészek, énekesek után kutatva. A 70-es évektől kezdve jelennek meg egyedülálló balladagyűjteményének kötetei, ám ez távolról sem jelenti a hatóságok általi zaklatásának befejeztét.

Az 1989 decemberében bekövetkezett változások, a határátlépés megkönnyítése után kezdte élvezni munkája gyümölcsét. Az aránylag nyugodtabb körülmények között megkezdhette a gyűjtések rendszerezését és a hangzó anyagok kiadását. 1992-ben létrehozta a Kallós Zoltán Alapítványt, mely azóta is számos hagyományőrző tevékenység szervezője és támogatója, emellett a moldvai csángók ügyének egyik támogatója.

Egész életműve elismeréseként 1990-ben megkapta az Életfa-díjat. A magyar állam részéről azóta is folyamatos elismerésben részesül: megkapta 1993-ban a Magyar Művészetért-díjat, 1996-ban a Julianus- és a Kossuth-díjat, 1997-ben a Martin György-díjat, a Pro Minoritate-díjat, a Magyar Örökség-díjat, 1999-ben a Tőkés László-díjat, az 56-os Érdemkeresztet, 2001-ben a Corvin-láncot és a Szent Imre-díjat, 2003-ban a Kölcsey-díjat. Az EMKE tiszteletbeli tagjává, a Magyar Néprajzi Társaság tagjává, a Magyar Művészeti Akadémia fő tagjává választotta.

Kallós Zoltán végezte a magyar nyelvterületen a legnagyobb népzenei gyűjtést. Néprajzi filmek szaktanácsadója, népzenei fesztiválok ünnepelt énekese, előadója. Az erdélyi és magyarországi táncházmozgalom egyik életre hívója, népzenei és néptánc táborok szervezője. Nevelői hatása rendkívüli jelentőségű, mivel a hosszú évek során fiatalok tömegeivel ismertette és szerettette meg a magyar népművészetet. Szakmai tanácsai, útmutatásai több generációt indítottak el és segítettek a zenész, táncos és néprajzos pályán.