Nagy B. István (1933-2006) festőművész alkotóként és művészetoktatóként is a kortárs magyar képzőművészet meghatározó egyénisége volt.
Szilvásváradról indult életútjának a sárospataki református gimnáziumi éveket követően, döntő állomása volt a budapesti Iparművészeti, majd a Képzőművészeti Főiskolán töltött időszak (1951-1959 között).

Tanulmányainak befejezése után tudatosan épített és 2006-ban lezárult művészi pályájának különböző szakaszai szellemi egységgé teljesedtek ki és következetesen vállalt formai sajátosságokat mutatnak.

Kimagasló minőségű intellektusa a festészet eszközeinek egyéni értelmezés szerinti használatában éppúgy megmutatkozott, mint munkáinak gondolati felépítettségében vagy oktatói tevékenységében.
Festészete a valóság megismerésének újabb és újabb lehetőségeit nyitotta meg a társadalmi és a transzcendens szférában egyaránt.

Nagy B. István gyakran említi azt az állapotot, amikor a képek önmagukat festik: amikor egy bizonyos halmazállapoton a konkrét képszerveződési-képalakulási események kontroll nélkül teljesítik ki az alapmotívumot, s amikor önmaga a képeiben foglalt üzeneteknek - reményei szerint - jó csatornájaként vehet részt a keletkezési folyamatban. Általában akkor boldog, amikor a kép elkezd diktálni, s a továbbiakban vele csak végrehajtatja magát. Ebben a leírhatatlan, ám az alkotáshoz nélkülözhetetlen lelki-szellemi állapotban születnek meg a képkezdemények.

"Ilyenkor az ember úgy csinál, mint egy befogott ló, amelyiket valami gyeplő húz erre, arra, szeme kétoldalt le van árnyékolva, s csak egy a fontos, hogy hogyan lesz az adott kép jó." - mondja.

De azt a titkot, hogy mindezt honnan diktálják, s hogy mi a jó és mi a nem jó, azt nem akarja feszegetni, hiszen ez a jelenség sem filozófiai vagy hitbéli felpuffasztott fejtegetésekre, sem divatos művészeti teóriákra, sem a tanultság dolgaira, sem a tehetség misztériumára nem vezethető vissza.

Az ismertetést összeállította: Bakonyvári M. Ágnes művészettörténész