Gádor István kivételes életműve, mely hosszú alkotó éveket ölel fel, kivételes szeletét mutatja a magyar iparművészet történetének, és amúgy 1891 és 1984 között lezajlott a magyar történelem egyik legturbulensebb évszázada. A fiatal Gádor a szecesszió mestereinél indult a századfordulón, első kerámiáit is a szecesszió meghatározó alakja, Maróti Géza műtermében készítette. Jött Bécs, majd a harmincas években az életmű első csúcspontjai: Párizs, New York, Brüsszel, Milánó, ahol – a korszak „országimázsának” koncepciójába illeszkedve – a magyar „Art Deco” kerámia volt az, amelyet a legtöbb állami kiállításon kiemelt helyen szerepeltettek, s a Gádor István / Gorka Géza / Kovács Margit triász tagjai is nemzetközi ismertségre tehettek szert.

Kár lenne azonban tagadni, hogy az elmúlt évszázad nem a töretlen művészi karrierek kora volt. A „triász” másik két tagjának kacskaringós életútja, mely a „sztárság” és a „mellőzöttség” között ingadozott; hol a kimondottan, hol a kimondatlanul működő TTT rendszerében voltak kénytelenek létezni. A csendes alkotás, a formai megújulás, a folyamatos jelenlét adománya keveseknek adatott meg, s ezen kevesek közé tartozott Gádor István. Miért és hogyan tudott Gádor a „felszínen” maradni? Túlzó és rosszindulatú leegyszerűsítés lenne azt állítani, hogy ebben politikai beállítottsága játszott volna szerepet. Ennek ellentmond, hogy pályája már „politikai ellenszélben” is elérte első csúcsát, így az sem lenne igaz, ha azt állítanánk, hogy Gádor számára az 1945 utáni időszak jelentette volna a kiteljesedést. Az itt kiállított darabok fényében különösképpen megmutatkozik az, hogy inkább vitte tovább a magyar kerámiaművészet legszebb hagyományait egy olyan korszakban, melyben ezek a hagyományok korántsem szerepeltek a megőrzendő értékek prioritásai közt.

Mi is ez a hagyomány? A népi, egyszerű eszközök (sőt eszköztelenség), az Anyagból adódó lehetőségek experimentális, kreatív feltárása, valamint az Anyag iránti alázattal annak művészi megformálása. Ezt jelenti a „kézműves iparművészet”. Ha végignézzük Gádor István életművét láthatjuk, hogy az idő alatt, míg ő alkotott, számtalan vita játszódott le a „kézművesség” és „design” témájában, melyben a kézművesség területe rendre alulmaradni látszott. Amikor Gádor Istvánt – életműkiállítással megjutalmazva – 1958-ban az Iparművészeti Iskoláról nyugdíjazzák, már elhangoznak azok a szavak, miszerint az általa képviselt irányvonal túlhaladott, és eljött a „design ideje” amikor az iparművész sokkal inkább „gyári tervező”, s nem egy műhelyben mintázgató kézműves.

Gádor István kései alkotásai, melyek itt szép számban láthatóak, állásfoglalások ezen nézet ellen, melyért számos kritika is érte. Poros – mondták akkor tárgyaira. Fel is épültek a nagy gyárak, és a keramikusok következő nemzedéke már ezekben fejtette ki tevékenységét. A rendszerváltást követő évek azonban ezeket az üzemeket elsöpörték. A kerámiaművészet számára maradt a „visszatérés a gyökerekhez”, mely nem jelentett mást, mint amit a Nagy Triász tagjai, így Gádor is képviselt: a művészi igénnyel kivitelezett stúdiókerámiát.
Gádor István tárgyainak művészi értéke mindvégig jelenvaló. A szükséges idő elteltével újra elkezdtük becsülni a bennük lévő hihetetlen szakmai tudást, mely minden mozdulatban, mázcsillanásban jelen van. Elkezdjük becsülni ezeknek a tárgyaknak az egyszerű, nemes formáit, a hagyomány és kísérletező művészet egységét, a szobrászi felfogás művészi értékeit. Születésének 125. évfordulóján Gádor István talán épp ezek miatt aktuálisabb, mint valaha, hisz 2016-ban ez az irány rejti magában újra a magyar kerámiaművészet jövőjét. Épp a design tipizáló tömegességével és „simaságával” kontrasztban értékeljük ezeknek a tárgyaknak a míves szépségét, anyagminőségeit, és a személyes művészi jelenlétet.

A patina, ami Gádor István műveire telepedett különösen szépen csillog ma. Az a tény, hogy ezek a művek magángyűjtemények darabjai, azt is mutatja, hogy Gádor István művészete túlélte a történelmi viharokat. Megmaradtak úgy is, hogy Gádor életének második felében a „műkincspiac” nem is létezett. Ma árveréseken, műgyűjteményekben cserélnek gazdát ezek a tárgyak, Gádor István „brandje” 30 évvel halála után él és virul. A design ugyanis múlandó: a szimpla formák lecserélődnek, a tárgyak eltörnek és kidobják őket. A művészet azonban örök: az idő a művészet barátja, és ezen a tárlaton azt láthatjuk, hogy Gádor István művészete élő és képes évtizedeken átnyúlva hatni mind az őt csodáló műgyűjtőre, mind a szemlélő, sőt az kortárs alkotókra is.

Szilágyi B. András