Az emlékműállítás polgári és katonai igényei az 1930-as években újabb vitákhoz vezettek. Egyesek csak szobrot, mások diadalmas obeliszket; a civilek köztéri emlékjelet, a katonák dicsőségtáblát terveztek állíttatni.

A patthelyzet 1933 elején oldódott meg, amikor felvetődött: szobor helyett kaput építsenek a várfeljárónál. Az ötletet Lengyel Imre, a Rákóczi téri háztulajdonosok és kereskedők nevében, mint érdekelt fél vetette fel. Az ugyancsak itt háztulajdonos Pósa Endre meggyőzte a bizottság elnökét, hogy a kőszegiek példáját kövessék, akik a török elleni várvédelem 400 éves jubileumára egy kaput építettek.

Az új tervvel különösen egyetértettek a belvárosban lakók, akik inkább a hetipiac működésének zavartalanságában, sem mint a katonai parádék elviselésében voltak érdekeltek. Ellenzője – érthető okokból – elsősorban a veszprémi 31. honvéd gyalogezred Bajtársi Szövetsége és a helyőrség tisztikara volt, akik nem látták biztosítva az eredeti célkitűzést, a bajtársi összetartozást erősítő ünnepélyes helyszínt. Kitartottak a nagy térségen felállítandó obeliszk koncepciója mellett.

Végül is a város képviselői diplomatikusan eldöntötték a kérdést: 1933. február 8-án megszavazták a Hősök Kapujának a várfeljárón való felépítését, a honvéd gyalogezred pedig a Vörösmarty téren állíthatta fel a katonai díszszemlékre is alkalmas obeliszket 1939-ben. Mindez történt immár egy újabb háború árnyékában.