Az első szélmalmokat Magyarországon a XVIII. század első felében építették. A hollandi típusú tornyos szélmalom az 1790-1800-as években terjedt el hazánkban. A legtöbb szélmalmot az Alföldön, a vízfolyásban szűkölködő Duna-Tisza közén építették.

Szentes a Tiszához közel települt, ezért 1850-ben még hajómalmokban és lóval hajtott szárazmalmokban őrölték a gabonát és csak 2 szélmalom működött. 1865-ben azonban a város szélén már 12, a tanyák között 4 szélmalom őrölt.

A szabadtéri néprajzi gyűjteménybe telepített szentesi szélmalmot egy tanyai gazda építtette 1866-67-ben. A felülhajtós szélmalmok típusába tartozik, amelyek négy szintesek: a földszinttől felfelé haladva lisztespadból, kőpadból, sebeskerékpadból és nagykerékpadból áll.
A tornyos szélmalom előnye, hogy a malom teteje elforgatható, ezáltal a vitorlák aránylag rövid idő alatt a szélirányba állíthatók.

A szentesi szélmalom két pár kővel őrölt, s a szélmolnárok nem választották el egymástól a különféle őrleményeket, hanem korpás lisztet őröltek. Csak az 1800-as évektől, a gőzmalmok példáját követve, alkalmaztak szitákat.
1875-ben Szentesen 30 szélmalmot vettek számba, 1896-ban azonban már csak 13 őrölt. A szélmalmokat kiszorították a gabonaőrlésből a kiváló lisztet őrlő, nagy teljesítményű helyi gőzmalmok. A fennmaradt szélmalmokban már csak kukoricát és árpát daráltak.
A szélmalmot az 1950-es évek közepén ipari műemlékké nyilvánították, és 1986-87-ben telepítették az emlékparkba.