Amikor viseletcsoportokról szól a diskurzus, a közel azonos öltözetű és környezetüktől megkülönböztethető falucsoportokra gondolunk, amelyek jószerével csak saját közösségükben érthető öltözködési jelzőrendszerüket, szokásaikat kidolgozták. Maga az a törekvés azonban, hogy a társadalom egyes csoportjai, rétegei a viseletükkel is megkülönböztessék magukat másoktól, már sokkal régebben is megfigyelhető volt. A 18. század második fele volt az az utolsó korszak Európában, amelynek ízlésében még a kézművesség játszotta a döntő szerepet. Ezt követően, a textilipari gépek megjelenése és a velük járó sokszorosítási lehetőségek felgyorsították az európai öltözködés újrauniformizálódását. Magyarországon nemcsak a tartósabb feudális kötöttségek, hanem speciális történelmi körülmények is gátolták a parasztságot, a közrendet a nemzetközivé vált divat követésében. A 17. század végén a magyarországi főnemesség Bécshez igazította öltözetét. A hazánkban hirtelenül megszaporodó számú német szabók révén a nyugati stílusáramlatok a polgárosodó közép- és kisnemeseket, a városlakó polgárokat is elérték. A magyar öltözet különösen az 1848-as forradalom és szabadságharc leverése után vált Európa szemében is egyértelműen nemzeti szimbólumunkká. 1860-ban a székely asszony is magyar nemzeti öltözetét emlegette viseletéről beszélve, ugyanekkor Bécsben egy jogászbál választmánya megtiltotta a magyar nemzeti mezben való megjelenést, miközben Európa számos városában magyar kalapba, dolmányba és a már kimondottan a parasztviselethez tartozó szűrbe öltöztek, tüntetve a levert magyar szabadságharc mellett.