A kiállítás kiindulópontja, hogy az elmúlt években a pandémia hatására mennyiben változott meg a gondoskodáshoz való viszonyunk. Azt vizsgálva, hogy a törődésnek milyen apró, akár láthatatlan megnyilvánulásai lehetnek, valamint, hogy ez miként terjedhet ki a körülöttünk lévő nem-emberi világra, a kiállítás fókuszába a növények kerültek.

Számos olyan művészi stratégia jelenik meg, ahol a közvetlen környezetünkben lévő élővilágra irányuló odafigyelésen és együttműködésen keresztül egy nem csak az ember számára élhetőbb jövő válik fontossá. A növények, virágok, termések korábbi szimbolikáját felváltják a kortárs krízisekből kiutat kereső aktuális értelmezések.

A járvány alatt az Y generáció sok tagja vált ún. plant parentté és osztotta meg tapasztalait otthoni dzsungeléről, vagy tanult a növénygondozásról a közösségi média határokon átívelő felületein. Ez összefügg az izoláció okozta törekvéssel, hogy a környezetünket otthonosabbá tegyük, egyúttal egy olyan tevékenységet rendszeresítsünk, ami a mentális egészségünkre is pozitív hatással van. A növények iránti felfokozott érdeklődés ugyanakkor nem önmagáért való, hanem lehetőséget teremt a kapcsolódásra a különböző közösségekkel, a múlt felevenítésre érdemes gyakorlatain és a jövővel kapcsolatos spekulációkon keresztül. A múltba történő időutazás szorosan összefügg a gyarmatosítás kérdéskörével: megidézi többek között a nyugati orvoslásban sokszor háttérbe szorított gyógynövények használatát, a korai herbáriumokat vagy az első üvegházakat Európában. A jövővel kapcsolatos felvetések pedig főleg a továbblépés és az újrakezdés fogalamait járják körül: a korábban száműzött invazív fajok és gyomnövények szerepét újragondolva, az önfenntartó gyakorlatokig jutnak el a művek. Mivel a kiállítás címe a növények rendszertani besorolásának legnagyobb egysége, így, bár tudatában van a rendszerezés hatalmi struktúrájának, mégis kísérletet tesz a hierarchia átrendezésére.