Szentendrei kötődésű női alkotóknak állít emléket születésük 100. évfordulójának apropóján e kiállítás. A magyar modernizmus szempontjából jelentős életművel rendelkező Anna Margit (1913-1991), Szántó Piroska (1913-1998) és Vajda Júlia (1913-1982) már egy olyan periódusban léphetett pályára, amikor a női művészek a férfiakkal egyenrangú művészeti képzésben vehettek részt. Ennek ellenére még sokáig fennállt a hátrányos megkülönböztetés velük szemben a hagyományos gondolkodás részéről, mely alapvetően egy férfi-központú művészettörténeti kánon szerint ítélte meg a múlt és a jelen alkotóit.

A három alkotó festészetében, amellett, hogy szorosan kapcsolódott a modernizmuson belüli, elsősorban az Európai Iskola által képviselt alkotók konstruktív, szürrealista tendenciáihoz, felfedezhető egy sajátos női nézőpont, mely főként a figurális ábrázolásokban, gyakran a portrékban, kettős portrékban, önarcképekben vagy csendéletekben nyilvánul meg. A kiállítás címében hordozza azt az identitás problémát, amivel ezek a művészek nap mint nap szembesültek. Milyen szerep jut nekik, az eddig főképpen férfiak által dominált művészeti közegben. Éppen ezért az (ön)reprezentáció kérdései gyakran kerülnek előtérbe. Természetesen mindegyiküknél más mértékben áll fenn ez a jelenség, a legerősebben Anna Margit önarcképein mutatható ki.

Mind a három alkotó, egy-egy kultúrhérosz felesége volt: Anna Margit Ámos Imréé, Vajda Júlia Vajda Lajosé és Szántó Piroska pedig az író Vas Istváné. Mindannyian túlélték férjüket, Anna Margit és Vajda Júlia azonban egészen fiatalon megtapasztalta a házastárs elvesztését, művészetüket mindvégig meghatározta az ebből adódó hiány. De a viszonylag hosszú együttlét után magára maradó Szántó Piroska is folyamatosan festette haláláig férjéhez kapcsolódó sorozatát, mely a gyász feldolgozásának egy sajátos megoldása volt. Anna Margit és Vajda Júlia első férjeik árnyékában alkottak, elsősorban az epigonizmus vádja miatt volt nehéz a helyzetük. Paradox módon a tragédia, mely fiatalon érte őket, egyúttal a kibontakozás lehetőségét is meghozta számukra. Miközben gondosan ápolták férjeik hagyatékát, addig félárnyékban lévő művészetük előtérbe kerülhetett. Anna Margit hamarabb, Vajda Júlia inkább a hatvanas évektől kezdődően, miután alapvető családi kötelezettségei csökkentek, és minden idejét a művészettel való foglalkozással tölthette. Az újabb kutatások, megszülető monográfiák mutatták meg, mennyire önálló művészegyéniségekről van szó. Szántó Piroska esete más, mivel férjével más művészeti ágban alkottak, nem egymás konkurenciái, hanem egymás pályájának segítői lettek, nem véletlenül az irodalmi illusztráció terepén tudta Piroska kibontakoztatni tehetségét.

A kiállítókat egymással azonban nemcsak nemük, társadalmi kapcsolódásaik, de Szentendréhez való tartozásuk is összeköti. Ebből a megfontolásból szerepel még két festőnő - Modok Mária (1896-1971) és Vaszkó Erzsébet (1902-1986) - a tárlaton, akiknek szemléletbeli rokonságát a szentendrei művészkörhöz szintén szorosan kapcsolódó Bálint Endre igazolja: „Úgy látszik, nemcsak a férfiak, de a művészet is nehezen viseli a nők hiányát. Írjunk hát azokról, akik a Szentendrei Iskolához tartoznak, mint Anna Margit, Vajda Júlia, Modok Mária, Szántó Piroska és Vaszkó Erzsébet." (Hazugságok naplójából) Modok Mária - 1940-től Czóbel Béla felesége - korából adódóan az idősebb nemzedékhez tartozott, de személyes hangú, anyaságot, szegénységet megjelenítő képeivel példát mutatott a fiatalabbaknak: Nagyméretű, erőteljes figurális képeit láttuk néhány évvel azelőtt a Tamás galériában [ti. 1935-ben], akkor egészen boldoggá tett, hogy egy asszony ilyet tud festeni. Okker, sziéna, Van Dyck-barna, erősen kontúros, nagyon egyéni arcú asszonyok, gyerekcsoport, egy-egy fej – valamennyi a Modok arca, a keskeny, éleskék szemével s a széles pofacsontjával. (Szántó Piroska: Bálám szamara és a többiek)

Vaszkó Erzsébet teljesen önálló egyéniség, a többi művésszel ellentétben nála nem találunk portrét, önportrét, személyisége mindvégig inkognitóban maradt. Tájképei, nonfiguratív munkái mögött mégis erőteljesen ott érezhető lénye, művei ezáltal önvallomásoknak, ily módon rejtett önarcképeknek is tekinthetők.

A kiállításon szereplő alkotók nem voltak feministák, nem különültek el a férfiaktól külön csoportba, hogy így keressék az érvényesülés lehetőségeit. Férfi kollégáikkal együtt dolgoztak, igen elszántan próbálták megtalálni saját arcukat, amiben megnyilvánultak – nem feltétlenül tudatosan - saját női létük megélésének egyéni módjai. Ez látható többek között Anna Margit életét végigkísérő szerepjátszó önarcképeiben, de Vajda Júlia is tovább szőtte álmait, végtelenséget sugalló rácsszerkezetű festményeiben. Az öt művész munkáiban számos analógiát, kölcsönhatást fedezhetünk fel.

Kopócsy Anna művészettörténész