A mohácsi sokácok messzeföldön ismert népszokása, a busójárás a tavaszi napforduló idejére esik. Régen Farsangvasárnap reggelétől Húshagyókedd estéjéig tartott a mulatság.

A busójárás a más népek hiedelemvilágában is megtalálható télbúcsúztató, tavaszköszöntő, oltalmazó tevékenységet varázsló ünnepek családjába tartozik. Éppúgy rokonságot mutat a riói és velencei karnevállal, mint az a afrikai népek szokásaival.

A hagyomány eredetét a törökűzés legendájával is magyarázzák. A mondának - miszerint a mohács-szigeti mocsárvilágba menekült őslakos sokácok ijesztő álarcokba öltözve, maguk készítette zajkeltő eszközökkel átkelve a Dunán az éj leple alatt kizavarták a törököket Mohácsról - aligha van történeti alapja. Mohács ugyanis 1867-ben szabadult fel a török uralom alól, s a sokácság nagy arányú betelepítése csak mintegy tíz évvel ezután kezdődött meg. Minden bizonnyal a balkáni eredetű sokácok korábbi hazájukból hozták magukkal a szokást, mely azután Mohácson formálódott tovább s nyerte el mai formáját.

A busó öltözete régen is olyan volt, mint ma: szőrével kifordított rövid bunda, szalmával kitömött gatya, amelyre színes, gyapjúból kötött női, cifra bütykösharisnyát húztak, lábukon bocskort viseltek. A bundát az öv vagy marhakötél fogta össze derekukon, erre akasztották a marhakolompot. Kezükben az elmaradhatatlan kereplő vagy a soktollú, fából összeállított buzogány volt. De ami a busót busóvá teszi az a fűzfából faragott, hagyományosan állatvérrel festett birkabőrcsuklyás álarc.

A busókat kísérő jankelék szerepe az volt, hogy távol tartsák az utca népét, de főleg a gyerekeket: hamuval, liszttel, ma pedig már csak ronggyal ill. fűrészporral töltött zsákjukkal püfölik a csúfolódókat.

A busócsoportok tulajdonképpeni célja az volt, hogy házról-házra járva jókívánságaikat kifejezve, varázslataikat elvégezzék és ezáltal részesüljenek az étel-ital adományokban.

Az álarcokat régen a busónak beöltöző férfiak telente maguk faragták. Később ezt a tevékenységet fokozatosan átvették az ügyesebb kezűek, és így kialakult az álarcfaragó mesterség. Az 1960-70-es évek leghíresebb - a Népművészet Mestere címmel kitüntetett - maszkfaragója Kafkán Mátyás (1929-1987) volt. Az ő munkái és a ma is dolgozó öt legismertebb faragó - Antal Zoltán, Englert Antal népi iparművész, Kunovszky János, Reiter József, Sümegi László - álarcai láthatók a kiállításon.

(Szöveg: Köveskuti Péter)