Azontúl, hogy a hatvani lakosságnak meghagyta, hogy a nagy napra házaikat kimeszeljék és rendbe tegyék, magukat ünnepi ruhába öltöztessék, az „ásatási” helyszínt is igyekezett biztosítani, azt a célt szem előtt tartva, hogy a külföldi tudósok a sikeres kutatás élményével térjenek haza. Ugyanis Sperlágh, az 1876 nyarán, a pesti-gyöngyösi út mellett lévő „régi Kálvária” dombon megtalált és kiásott urnasírokat újra betemettette (tulajdonképpen csak vékony földréteget szórtak rájuk), és ezenfelül a vendégek számára nemzeti zászlóval meg is jelölte, hogy hol kell keresni a „kincseket”. Ráadásul összeszedett a Strázsa-hegyről egy szekérnyi edénytöredéket, amelyeket emlékként szeretett volna szétosztani a jelenlévők között. Mai, modern szemmel nézve ez a terv vicces fricskája a történetnek, amin a laikus olvasó elneveti magát, de a 21. századi régészek csak a fejüket fognák, ha napjainkban ilyen megtörténne. Viszont jól tükrözi az akkori romantikus tudományos felfogást.

Elérkezett 1876. szeptember 6-a, a várva várt nap. A hatvani vasútállomásra begördülő vonatot Hatvan népes gyülekezete várta. El lehet képzelni azt a meglehetősen furcsa kavalkádot, mikor először egymásra néztek a fess, a kor divatjának megfelelően kalapban és öltönyben megjelenő, idegen nyelven beszélő úriemberek és a díszmagyart felöltő vidéki magyarság. Sőt, az akkori gúnylap, a Borsszem Jankó sem volt rest ezt a híres találkozást megörökíteni.