Szerintük a melankólia a művész veszélyes, de kiváltságos adottsága. Albrecht Dürer Melankólia című, sokszorosan összetett rézmetszet-sorozata is ezt a magába forduló, mégis különleges látásmódra nyitott állapotot ragadja meg, amelyen túlmutat a rézmetszetek közvetítette alkímiai-filozofikus ismeretanyag, ami Dürer művei alapján továbbgondolásra késztet. Ez a melankolikus létállapot szükséges tehát ahhoz, hogy a művészek és gondolkodók az ősi, transzcendens tudásból eredő alkotásokat hozzanak létre. Menasági Péter művészetét mindig is az ehhez hasonló, magasztosan melankolikus, ám gyakran pokolian nehéz állapot jellemezte, igazodva a József Attila által is gyakran idézett és kedvelt rigmushoz, melyet a költő mottóul választott a köteteihez: „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni / ottan kell azt megtanulni, hogyan kell a dudát fújni.” Az archaikus népi strófában minden benne foglaltatik, amit a sámánoknak vagy a művészeknek meg kell tapasztalniuk ahhoz, hogy küldetésüket betölthessék. Menasági személyes élményeiből inspirálódó művészete a pokoljáráshoz hasonlóan mélyre menve foglalkozik létkérdésekkel, aminek lenyomata valamennyi sűrített szövetű munkájában felfedezhető.

A kezdetben nonfiguratív, geometrikus, redukált formavilágú, szakrális jelképekben gazdag, meditatív munkákat készítő szobrász mostani műcsarnoki kiállításán figuratív alkotásokat mutat be. Első ilyen jellegű szobra egy köztéri pályázatra készített alkotás, az 1956-os hősnek, Mansfeld Péternek állított, 2004-ben felavatott emlékmű volt. A budai Rózsadombon helyet kapott, architektonikus jellegű, gránittömbök között álló, egész alakos bronzszobor az elnyomás börtönébe zárt mártírt jeleníti meg. A figura a méltatlan bánásmód és az egyéni szenvedés allegóriájává válik. A meztelenül, naturalista módon megmutatott, tökéletes testű ifjúnak saját börtöne válik szentélyévé. Az örökre szóló bezártság megidézi Mansfeld tragédiáját, amit Menasági alkotása időtlenné tesz.

A köztéri művekből kiindulva született meg az a három most bemutatott, a korábbiaknál elvontabb alkotása, amelyeket akár egy összetartozó egységnek is felfoghatunk. Az új munkákat összekapcsolja a közös cím – a Melankólia – és az alcímként választott irodalmi textusok. A Pilinszky János verseiből idézett sorok és a szobrok szövetének sűrítettsége hasonlatosak egymáshoz: az emberi sors tragikumát, az egyén magára hagyatottságát, a lét miatti szomorkás állapotot fejezik ki. A három sötétszürke figuratív szobor mindegyike valamilyen geometrikus, szintén sötét árnyalatú fémtömbbe zárva, vagy azon állva jelenik meg. Az alakok elhelyezése a térben tudatos, minden esetben különös jelentőségű: a lenti, a fenti és a kettő közötti szférában helyezkednek el, szimbolizálva ezen világok hármasságát. A nem evilági állapot egyfajta köztes helyzetként definiálódik az élet és a halál, a kint és a bent, a fent és a lent határmezsgyéjén. A világok közötti átjárás egyéni módon is lehetséges, de a kollektív tudattalanban, spirituális úton is létrejöhet.

A Melankólia sorozat Zuhanás, miben szállni kell (Pilinszky: Kísértés – részlet) alcímű munkája egy pengeszerű diagonálon álló, meztelen férfi szobra, amely a térből való kimozdulás dinamikájával uralja a kiállítóteret. Az elindulás és megérkezés közötti állapotot rögzíti a szemmagasság felett álló, védtelen alak, amely az Ecce Homo krisztusi ideájához hasonlatosan tűnik fel. Az ítéletre váró test kiszolgáltatva várja sorsának alakulását. A munka a kibillenés állapotát ragadja meg, azt a pillanatot, amikor még minden nyitott, bármi megtörténhet, a végkifejlet megítélése a néző feladata, ezáltal a mű aktív gondolkodást, részvételt vár el a befogadóktól. A második, „A teremtés bármily széles / az ólnál is szűkösebb” (Pilinszky: Elég – részlet) alcímű munka egész alakos, szintén meztelen férfialakja szemmagasságban, egy falból kiálló fém hasábban, fekvő helyzetben jelenik meg előttünk. A lebegő figura a léthatár köztességét szimbolizálja, ami az anyaméh ősállapotára emlékeztet, de akár az elmúlás előtti időpillanatot is rögzítheti. A látogatói tekintet Mantegna Halott Krisztusához hasonlóan csak perspektivikus rövidülésként láthatja a szobortestet, annak – egyébként csukott szemű – tekintetével nem tud kapcsolatot teremteni, ami ugyanígy igaz a felettünk, diagonálon álló szoborra is.

A harmadik, „Égve hagytad a folyosón a villanyt” (Pilinszky: Négysoros – részlet) című alkotás figurális alakja egy beton fejszobor, amely egy megvilágított, részben nyitott vasládába zárva várja, hogy a néző megálljon előtte. A folyosószerű úton végighaladva egy köztes térbe kerülünk, amely a születéshez és a halálhoz vezető utat szimbolizálhatja. A fejhez érve a látogató megpróbál szembenézni a szoborral, ami azonban különös módon lehetetlen. Menasági szobrászati-technikai bravúrja a tekintet nélküli szem megalkotása, amely egyfajta ürességet, ugyanakkor örök érvényű, szakrálissá magasztosuló látványt közvetít. A szobrokkal való szembesülés az önmagunkkal való lelki találkozásra ösztönöz, hogy az élet értékeit melankolikus tudatossággal mérlegeljük és értékeljük. A három szoboralak azt a végtelenné tágított létállapotot rögzíti, ami együtt jár az élet nehézségeinek megélésével, a memento mori figyelmeztetésének tudomásulvételével és az ahhoz kapcsolódó filozofikus tartalmak átélésével.

Fazakas Réka, a kiállítás kurátora
https://mucsarnok.hu/sulypontok
Menasági Péter
Budapest, 1973

Gyermelyen él és alkot.

1999-ben szerezte meg diplomáját a Magyar Képzőművészeti Egyetem szobrász szakán, mesterei Bencsik István és Karmó Zoltán voltak. 2009-ben a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán DLA doktori fokozatot szerzett, ugyanitt 2021-ben habilitált. 2010-től adjunktusként tanít, 2017-től egyetemi docensként önálló osztályt vezet a MKE Szobrász Tanszékén. 1996 óta rendszeresen kiállítja munkáit hazai és nemzetközi kiállításokon, szimpóziumokon vesz részt.

Jelentősebb köztéri szobrai: Mansfeld Péter emlékmű, 2004, Budapest; Bezárt kapu, Magyarországi Németek Országos Emlékműve, 2006, Budaörs; Dr. Szabó Ignác portré, 2018, Tatabánya. Autonóm nonfiguratív és figurális szobraival meghatározó tendenciát képvisel a magyar képzőművészetben. A szakrális és a profán határán egyensúlyozó munkáiban a lét alapvető kérdéseit boncolgatja. Főként hagyományos technikákat használ, melyeket kortárs módon szólaltat meg. Plasztikái mellett a monumentális, köztéri szobrászatban is karakteres, sajátos utat mutat fel. Számos díjjal ismerték el eddigi munkásságát, 2018-ban Munkácsy-díjat kapott.