A rangos elismerés jól mutatja, hogy tehetségére milyen hamar felfigyelt a szakma és a művészetkedvelő közönség. Ekkoriban még leginkább fával dolgozott, és műveiben erős konceptuális hajlam is munkált, amely a Kő Pál osztályában elsajátított, kiváló mesterségbeli tudással párosult. Ember címet viselő diplomamunkája (2008) óegyiptomi múmiák fakoporsójára emlékeztető, kettéhasított rönk volt, amelynek belsejébe belefaragta, belemélyítette saját, teljes testportréjának negatívját. „Az volt a szándékom – mesélte utólag –, hogy intim szobrot alkossak, mégis titokszobrot hoztam létre, mert visszazártam a tuskót. Ezért mások számára nem volt látható a benne elrejtett intimitás.”1 Bár ekként gondolatgazdag koncepció valósult meg, alkotója mégsem volt maradéktalanul elégedett az eredménnyel. Az ember alakú koporsó hasítékain keresztül ugyan érzékelni lehetett a belül lévő „hiánytestet”, de a mű átfogó jelentésrétegeinek megragadása túlságosan is verbális magyarázatra szorult, mivel a vizuális lényeg fedve maradt a szemlélő előtt. Az ilyen és hasonló gondolatkísérletek vezették el Majorost, hogy a fa helyett mind inkább a fém megmunkálásához forduljon. „Az acéllal létre tudok hozni olyan áttörtséget, amivel elérhetem, hogy a felszín mögé, az intimitásba is eljusson a néző tekintete, mégse legyen a szobor teljes kitárulkozás”– mondta.2

A munkáihoz már kezdetben szorosan tapadó fogalmak: test, burok, héj, bölcső, koporsó, befogadás, kitárulkozás – tehát végső soron az emberi létezés keretei: a születés, élet, lélek, halál fogalomköre – kísérik későbbi munkáit is, amelyek acélból építkezve sokkal érthetőbben, maradandóbban, plasztikusabban, sőt – megkockáztatom – esztétikusabban nyernek formát a keze alatt. Próbálkozott hálós megjelenítéssel (Héj, 2008), de az ígéretes megoldást először a kis acélkorongokból kirakott, pixelszerű felületben találta meg. Az így összeállított, klasszikus szépségű aktok anyagukban súlyosak, valójában mégis légies könnyedséget sejtetnek. Különösen igaz ez olyan felfelé törekvő, hátulról nyitott szobrokra, mint a Levitáció sorozat darabjai, ahol az „elfogyó” korongok a fényben való feloldódás asszociációját keltik. Ezek az egyéni arcvonások nélküli (tehát személytelen), idealizált nőalakok egészen más értelmet nyernek, amint a művész hétköznapi tárgyakkal hozza kapcsolatba őket. A Szóródás (2016) aktja porszívóval, a Gyűjtemény (2017) címűé pedig fridzsiderrel jelenik meg. A tartalmi feszültség első pillantásra nyilvánvaló a szupermodell alkatú, meztelen nő és a házimunkát végző asszony profanizált képzete között, de ez az elsődleges üzenet még mélyebb tartalommal telítődik, ha realizáljuk: az előbbi nőalak saját alkotóelemeinek földre hullott darabjait porszívózza fel, míg a fridzsiderre támaszkodó utóbbi hűtőmágnesekké kezd bomlani. A női szerepek sztereotip szembeállításától a lét–nemlét–mibenlét kérdésköréig jutottunk el.

A korongokat idővel felváltották a szeletek. Túlzás nélkül állítható, hogy ezek a szobrok Majoros legjellegzetesebb munkái, e technika szinte a védjegye. A szeletek korai megjelenési formái még csak egyfajta keretet jelentettek, amelybe, mint valami ágyba, lenyomatként került a test (Lélekkeret; Lélektartó I–II, 2013–2014). Majd pozitív változatban is megjelentek a horizontális, illetve vertikális metszetekből építkező, egész alakos szobrok, büsztök, torzók. Ahhoz, hogy értelmezhető képpé álljon össze, a vonal és a hiány egymást követő szekvenciáiból felépülő formákat a szemnek sokkal inkább ki kell egészítenie, mint a korongok esetében. De az emberi agy gond nélkül képes rá, miként a hang és a csend megfelelő sűrűségű váltakozását is folyamatos dallamként fogjuk fel.

E második megoldással Majoros alkotásai újabb értelmezési dimenziót nyernek, különösen így van ez a függőleges metszetekből készült szobrok esetében. Oldalról a művek tömörnek hatnak, ám a frontális nézőponthoz közeledve fokozatosan transzparenssé válnak, amint átlátunk a réseken. Szinte eltűnnek a befogadó szeme elől. Az emberalak így materiálisból anyagtalanba, testből lélekbe vált, és viszont, ahogy elhaladunk, vagy csak elmozdulunk a szobor előtt. Ezt a transzcendencia-érzetet csak fokozza a lebegő, vibráló moaré-hatás, amelyet a sűrű acélbordázat éppúgy kivált, mintha csak ruhaszövetről lenne szó. Akárcsak a pixeles szobrok esetében, Majoros itt is megtalálja, miként húzza vissza a földre ezt az éteri lebegést: hol piros bokszkesztyűt (Boxer, 2018), hol mentőmellényt (Mellényes, 2020) ad aktjaira. A jellemzően vízszintes csíkozottságú, guggoló, görnyedő, földre boruló alakjainak zárt kompozíciója pedig főként a gravitáció és a kontempláció kettősségén nyugszik. Egyes beállítások, torzók a hellenizmust, mások az egyiptomi kockaszobrokat idézik fel, e reminiszcenciák a művészet időtlenségét sugallják.

Bármennyire is népszerűek a szeletekből szerkesztett acélmunkák, Majoros kísérletezőkedvének nem egyedüli eredményei. Acélfűrészekből kialakított tájképei, fából készült falképei, vetített installációi, merített papírra nyomott sorozatai, vagy éppen köztéri szobrai a továbblépés lehetőségének bő tárházát mutatja számunkra.
Rockenbauer Zoltán, a kiállítás kurátora

(1) Tallósi Béla: Acélélek hálójában. (Beszélgetés Majoros Áronnal). In: Új Szó, 2016. július 23. 16. o.
(2) Uo.
(3) Művészetének nemzetközi párhuzamait ld.: Szeifert Judit: Majoros Áron Zsolt. Budapest, Hermész NMKE, 2021. 68–71. 

https://mucsarnok.hu/sulypontok
Majoros Áron Zsolt
Budapest, 1982
Budakalászon él, de főként Budapesten alkot.

Művészeti tanulmányait a fővárosi Építő- és Díszítőművészeti Szakközépiskola kőszobrász szakán kezdte 1997-ben, majd érettségi után ugyancsak szobrász szakra járt a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, mestere Kő Pál volt. 2008-ban diplomázott. Ugyanebben az évben elnyerte a Junior Prima Díjat. Kezdetben főként famunkákat készített, de hamarosan áttért – ha nem is kizárólagosan – a fémek alkalmazására. Figurális alkotóként legfőbb témája az emberi test; klasszikus vonalú, korongokból illetve acélszeletekből felépített aktjai nyugalmat árasztanak és gondolatgazdag, meditatív jelentéssel bírnak. Foglalkozik videóinstallációval, készít fém és fa faliképeket, valamint nyomatokat is. Kezdetektől fogva rendszeresen kiállító művész, számos csoportos, tematikus és egyéni tárlaton vett részt Budapesttől Londonig, Bécstől Indiáig. Évről-évre aktívan kapcsolódik be hazai és külhoni alkotótelepek munkájába. Szobrai megtalálhatók magyar és nemzetközi magán- és közgyűjteményekben, Európában, Ázsiában és Amerikában. Köztéri munkái vannak Budapesten, Csömörön és Mosonmagyaróvárott. Két magyar, valamint egy-egy szlovák, holland és indiai galéria képviseli.