A "nagy víz" azaz az 1879-es tiszai árvíz előtti időkben szinte minden dorozsmai háznak fontos tartozéka volt, konyhai és fűtési szempontból a kemence. A tanyás településeken, falvakban, községekben, de még a mezővárosokban is a mindennapi kenyér megsütése ezekben, a kemencékben általános házi munkának számított, amit rendszerint a háziasszony, vagy a felnőtt nagylány végzett.

Kétféle szélmalom típus terjedt el Magyarországon: az alulhajtós és a fölülhajtós rendszerű. Mindegyik típusnál a szél erejét a tetőszerkezetbe rögzített vitorlák viszik át forgó mozgássá. Az alulhajtós malmokat idővel felváltották a felülhajtósak, mivel ezeknél a földszinti részt, az úgynevezett lisztespadot jobban ki lehetett használni.

Nyomon követhető a híres 1821-ben épült Faragó-féle szélmalom sorsa az összedőléstől a szakszerű újjáépítésen át, a szakszerűtlen pótlások, javításokon keresztül a napjainkban látható állapotig.

A 19. század végén megjelenő kombájnok előtt évezredekig fáradságos kézi módszerekkel aratták az élelmezésre szánt gabonát az elődeink. Ennek a munkának legfontosabb eszközei a kiállításunk tárgyai, úgymint: kasza-takaróval, fa gereblye, favilla, sarló, marokszedő kuka, kasza üllő, kasza kalapács, kaszakő, tokmány és az ivóvizes demizson vagy cserépkancsó- az aratáshoz.