Ha jól figyelünk, láthatjuk, hogy a múló idő és a tapasztalat - ami mélyre szívódott, mint a letépett freskó árnyéka - létezésünk képeit, egyre sötétebbé, egyre súlyosabbá, egyre egyszerűbbé és egyre átláthatóbbá csupaszítja.

Csak személyeset szabad csinálni, a többi: időpocsékolás. És csak úgy érdemes, mintha még sok időnk lenne, s óvva, mert már nagyon lemeztelenedtünk.

A Rákóczi 59-el (műtermemmel), az a baj mostanában, hogy valaki állandóan ott van, jön-megy", látszólag vigyáz rám, de igazából figyel. (A villanyt is egyszerre gyújtjuk meg.) Időbe tellett: a tükröződő képemet, a műtermem képét látom, hát akkor magamra maradtam, vagy egyszerűen csak hülyülök? Megyünk kifelé, vagy befelé? Egyszer még megbeszéljük.

Tölg-Molnár Zoltán