Péreli Zsuzsa egész életművét oldott festőiség jellemzi. Festőpaletta helyett azonban színes fonalakkal hozza létre mozgalmas falikárpitjait. Látásmódja is a festőé, hiszen szövés közben nem használ előrajzolt vázlatot, hanem fejben őrzi a képet, mialatt megvalósítja szövőszékén.

Nagyméretű falikárpitokat szőni csak hosszú hónapok koncentrált munkájával lehet, különleges hozzáállást kíván, szembehelyezkedést korunk embertelenül gyors tempójával. Most, az információs társadalom új médiumai mellett, pedig egyenesen archaizálónak tűnik.

A kézzel szőtt falikárpit francia megfelelője a gobelin, amely egy fonalfestéssel és takácsmesterséggel foglalkozó, középkori francia családról kapta a nevét. A 20. század második felében tett szert egyre nagyobb elismertségre mint önálló képzőművészeti műfaj: amennyiben a művész közvetlenül ezzel a médiummal tervez, és ő maga kivitelezi is. Péreli Zsuzsa maga komponálja és szövi műveit. Életműve a műfajban rejlő határtalan lehetőségeket tükrözi.

"Négy éves korom óta festőművésznek készültem. Abban az időben a földre terített egészíves csomagolópapírra festettem. Mindig embereket. Sajnos ezek az első "művek" nem maradtak fenn. Bármilyen eszköz állt rendelkezésemre, akár egy kávéházi szalvéta, vagy egy füzet hátoldala, mindig rajzoltam. A falikárpit amit én munkaterápiás festészetnek nevezek, megszabadított festőművészségem kételyeitől, Az a helyzet, hogy más szője meg képeimet, nálam fel sem merülhetett, mivel képzeletemben már kész a kárpit, amikor elkezdem szőni, ezért nem készítek színes tervet sem, csak egy kis ceruza-rajzocskát. Az a titok, hogy ez a kis rajz milyen metamorfózison megy át szövés közben, milyen lelkiállapotban vagyok, miért akarom, hogy a "világra jöjjön", akkor válik nyilvánossá, mikor a gobelin elkészül"