Szekszárdon születtem, Désén voltam gyerek, Pápán diák. Ott kezdtem rajzolni, már általános iskolás koromban, kitömött, madarat, meg amit kell. Akkor aztán egyszerre abbahagytam a rajzolást, csak a sport érdekelt, kosárlabdázó voltam, vidéki ifjúsági viszonylatban nem is sikertelen. 

Élményem volt Budapest és Párizs. Tizenegy éve jöttem fel Pestre, rajzoltam, festettem, tanultam. Szeretnék megemlékezni egy festőről, Bakky Sándorról − néhány éve halt meg, fiatalon −, sokat köszönhetek neki. A műtermét is átengedte, ott kezdtem igazán dolgozni, csendéleteket, hagyományos posztimpresszionista képeket festettem. Együtt voltunk Párizsban, egy rövid társasutazáson − érdeklődésünk merőben különbözött −, amit lehetett, megnéztem. Akkoriban − 1963-ban − a tasizmus uralkodott.

Utazásom után egy esztendeig nem festettem. Megzavarodtam, bár volt bennem már egy homályos sejtés.  A tasizmussal indultam. Rossz akció-festés volt ez. Folyton költözködtem, egyik albérletből a másikba, akkori képeim nagy része elveszett, hála Istennek. Az elvesztés tulajdonképpen tudatos pusztítás volt; maradt néhány olyan darabom azonban, amiket ma sem szégyellek.

Időközben megismerkedtem hasonló törekvésű fiatalokkal, Attalaival, Bakkal, Csikyvel, Deimmel, Molnárral, Nádlerral és Tóttal. □ Mindennapos grafikai munkát végzek. A nagy felületeket közönséges gumihengerrel festem be egy színre, olyannal, amit a mázolók használnak, vagy a nyomdászok. Egyszer, amikor a hengert húztam, megéreztem valamit. Még csak szép formai játék
volt ez − ebben vesznek el a festők! −, még csak öntudatlan. Ahogy belemerültem, egyre jobban tudatosodott bennem, hogy a henger forgó
mozgása ismétlődik, önmagát ismétli, a formát és a motívumot is. Ez megragadott. Rájöttem a jelentőségére. Egyszerűen csak úgy, ahogy az
ősember rájött, hogy nappal után éjszaka következik, mint ahogyan a ház úgy épül, hogy a kubusok és a szerkezeti elemek ismétlődnek. Ezek a triviális „rájövések” éveimbe kerültek. Sokat dolgozom, és vigyázok, nehogy a technicizmus bűnébe essem. De hát a gumihenger nálam csak eszköz; olyan eszköz, mint az ecset.

A legtöbb festőnek van takaros ars poeticája, az enyémet nem tudnám megfogalmazni. Ez a kifejezés sem megbízható, hogy
ars poetica.

Frank János: Hencze Tamásnál (részlet) Élet és Irodalom 1969. április. 16.