Kortársunk és már tizennégy éve nincs közöttünk. Nemzedékének egyik legkarizmatikusabb alakja volt, a reneszánsz kor emberének kései utódja, tele tűzzel, energiával, szókimondó igazságérzettel és életigenléssel.

Diplomáját 1981-ben kapta meg, s bár több színház hívta, ő rögtön a Nemzeti Színházhoz szerződött, melynek eszméjéhez még akkor is hűséges maradt, miután elszerződött onnét. Az 1981-1990 közötti évek tekinthetők a művészi pálya fénykorának, szakmai élete legsikeresebb és leggazdagabb időszakának. Egy fiatal színészgeneráció vezető színészévé érett alig néhány év alatt, egyik főszerep jött a másik után, nem csoda, ha generációja legdinamikusabb tehetségeként tartotta számon mind a szakma, mind a közönség.

Néhány évvel a főiskola után már olyan nagyformátumú szerepek vannak a háta mögött, mint Ádám, Mercutio, Tartuffe vagy István a király. Az első évtized meredeken fölfelé ívelő időszaka után kis megtorpanás következett. Túlhajszoltságról, a rá nehezedő nagy nyomásról beszélt, de sosem panaszkodott. „Nagyon szeretem a szerepeimet, de az örömöm nem felhőtlen. Túl sok a teher rajtam. De mit tegyek? Próbáljak beleavatkozni a pályám alakulásába?”- tette föl a kérdést. S végül maga mögött hagyta imádott színházát és elment Londonba raktárosnak. Kilenc hónapig bírta színház nélkül. Hazatért, de nem ment vissza a Nemzetibe, rövid szabadúszást követően 1993-ban a Törőcsik Mari neve fémjelezte frissen alakult Művész Színház társulatához szegődött, annak megszűnte után a Thália Színház, később a Thália Társaság tagja, majd 1997-ben hét neves színésztársával megalapították a Kelemen László Színkört, mely szakított a kőszínházi metódussal, merőben új, sokak számára aggasztónak és provokatívnak ítélt független társulatként próbált jelen lenni a hazai színházi palettán, vagy ahogy a művész fogalmazott: „Elegünk lett ebből a fővárosi vircsaftból.” Ezt követően 1998-ban a Kelemen László Színkör tagjaként- a többiekkel együtt- az akkor megalakult Új Színházhoz szerződött. De mindez „csak” a színész Bubik István vagy ahogy ő nevezte magát, a színjátékos.

De hol van a kaszkadőr, aki jó barátjával Funtek Frigyessel éveken át Pintér Tamás „Oroszlán” és Marosi László csapatát erősítette? Hol a sportember, aki számtalan sportágban kipróbálta magát és kereste a sportolókkal való együttlét bármely formáját? Hol van a zseniális zenész, aki még a főiskolás évek alatt társaival megalakította az első magyar színészzenekart? Hol van a dobos, aki Sipos Andrással hosszú évek során a dob és a dobolás ősi elemeit, a forrást, az afrikai autentikus ritmusok rejtélyét kutatta? (lásd Macumba zenekar) Hol van az a színészpedagógus, aki éveken át tartott középiskolások számára színészképzést a Fészek Művész Klubban? Hol van az a bátor és igazságkereső ember, aki kiállt az erőszakos romániai falurombolásban pusztuló magyar falvakért? Hol van az a szakmájának elkötelezett művész, aki a Nemzetközi Színész Chartával a kezében naponta szembesítette társait mindazzal, amit színészként tenniük kellene, és amit nem tesznek? Hol van a versmondó, akit élete utolsó éveiben egyre erősebben foglalkoztatott a vers, mint műfaj és bevallása szerint ez okozta számára a legnagyobb örömöt? Hol van az országjáró művész, aki Ritka (a) magyar című önálló estjével számtalan városban, apró faluban megfordult, sokszor egy-egy palack borért a gázsi fejében? És hol van a férfi, a romantikus sármőr, aki saját bevallása szerint képes volt a Jászai Mari tér és az Oktogon között beleszeretni egy nőbe?

Itt van mindegyik, hisz Bubik István, e modern reneszánsz ember 46 évébe mindez belefért. De hogy miként, az örök rejtély marad. Talán ezért oly ritka magyar ő a számunkra, soká - ám keveset - élő honfitársai számára.