Csók István születésének 150. évfordulója alkalmából rendezett vándorkiállítás a festőművész gazdag életpályáját eleveníti fel archív fotográfiák és festményreprodukciók segítségével. A fényképek a gyermekkortól kezdve egészen Csók idős koráig villantják fel a páratlan életút legfontosabb állomásait. Láthatjuk a fiatal, ambiciózus művészt a Báthori Erzsébet festése közben, a müncheni évek bohém művészeként, párizsi műteremlakásában a múlt század elején, a nagy szakmai sikert hozó, később a velencei gyűjtemény által megvásárolt Két bálvány festmény előtt, valamint élete utolsó időszakában a Boszorkányok a Gellérthegyen és a Nirvána alkotása közben, melyeket évtizedekig át- meg átfestett műtermében. Otthonának impozáns dekorációja nem csupán a festő ízléséről tanúskodik, hanem a keleti kultúrák iránti fogékonyságáról és néprajzi gyűjtőszenvedélyéről is sokat elárul.

Csók István 1865. február 13-án született Sáregresen. Igazi européer művész volt. Münchenben, majd Párizsban képezte magát, ahol magától értetődően hatottak rá a korszak nagy festői és a bontakozó művészi áramlatok. 1903-ban vette feleségül a Schlick-gyár főmérnökének lányát, Nagy Júliát, akivel Párizsban kezdték közös életüket. Kislányuk, Züzü születését követően, 1910-ben döntöttek úgy, hogy véglegesen hazaköltöznek és Budapesten telepednek le. Alkotásaival számtalan díjat nyert itthon és külföldön. Főművei már életében közgyűjtemények féltve őrzött darabjai lettek. Élete végéig büszkeséggel töltötte el, hogy a firenzei Uffizi Képtár felkérte: fesse meg híres gyűjteménye számára az önarcképét. Munkáival rendszeresen szerepelt hazai és külföldi tárlatokon, és többször is eredményesen mutatkozott be a Velencei Biennálékon, valamint a világkiállításokon. Elnökévé választotta a hazai művészeti élet kiválóságait tömörítő Szinyei Merse Pál Társaság. Tanára, majd rövid ideig rektora volt a Képzőművészeti Főiskolának. A Fejér megyei születésű művészről még életében utcát és képtárat neveztek el Székesfehérváron.

Csók festészetének máig tartó varázsa abban rejlik, hogy az általa teremtett világ problémamentes, idilli. Hosszúra nyúlt festői pályájának vezérmotívuma a női akt, amely legtöbbször önmagán túlmutató szépség megtestesítője. Szakmai hírnevét a 19. század végi, finom naturalista népéletképeivel alapozta meg (Szénagyűjtők, Úrvacsora). Évekkel később visszatért a népies témákhoz, igyekezvén megteremteni festészetével a „magyaros stílust”. Rövid időre a szimbolisták (Árvák), majd a Fauve-ok inspirálták művészetét (Tulipános láda), ám festészetére tartósan a francia impresszionisták, különösen Monet és Renoir hatottak. Legszebb példái ennek tájképei: a víztükrön villódzó, szemkápráztató fények, valamint a derűs élet helyszíneként ábrázolt, idealizált kertek megfogalmazásai. Az életmű kiemelkedő darabja a kislányáról, Züzüről készített portrésorozata, melyen a gyermeki lét önfeledt boldogsága jelenik meg a maga természetes egyszerűségében. A 20. század egyik legjelentősebb magyar képzőművésze, az életöröm festője 96 éves korában, 1961. február 1-jén hunyt el Budapesten.