Kifejezetten emlékszem, amikor a diavetítő bekerült a múzeum történeti gyűjteményébe egy kiállítás kapcsán: teljesen meghatódtam! Hiszen kinek ne lettek volna kedves gyermekkori emlékei ezzel az izgalmas masinával...

Hát így voltam ezzel én. Láttam magam előtt gyerekkorom (főleg téli) estéit, amikor testvéreimmel átrendeztük a szobát, hogy az asztal kellő távolságra helyezkedjen el a faltól, illetve az ajtótól (ez volt a felülete a kivetített képnek). A vetítő alá kerestük a polcról a könyveket, hogy a magasság és a dőlésszög is megfelelő legyen. Nagyon sok diafilmünk volt, szintén látom magam előtt még a dobozát is, amiben tároltuk azokat.

Aztán a filmet is ki kellett választani a sok közül, és persze befolyásolta a döntést, hogy milyen állapotban voltak a filmtekercsek. Némelyiket már rongyosra néztük, az első kockák, a film címe már meg se volt, vagy agyon volt ragasztva tixóval, vagy olyan szakadt volt a széle, hogy már be se lehetett fűzni a gépbe. És hányszor fűztük be fordítottan! A filmet tároló hengeres dobozka műanyag, átlátszó fedelébe helyezett címet sok mesénél már el se kellett olvasnunk, kívülről tudtuk a doboz színéről, melyik mese tartózkodik benne.

Emlékszem a mindenkori osztozkodásra is, hogy ki fűzi be a filmet, ki hajtja a kis tekercselőt a film előrehaladásában, ki lesz a felolvasó és ki kapcsolgatja a villanyt fel és le. És arra is emlékszem, hogy mindig figyelni kellett a vetítőgép túlmelegedésére, ne égesse meg a kezünket vagy a filmet.

Aztán kinőttünk belőle. De jó sok év múlva anyaként újra elővehettem, ugyanis a gyermekeimmel is nagyon sok időt töltöttünk a diavetítő társaságában, és éppen olyan nagyon élveztem, mint annak idején, gyerekkoromban.

Dömötör Andrea