Bár gyakran nézünk tükörbe, az nem mindig kelt pozitív érzéseket bennünk. Egy művész olykor úgy szembesít önmagunkkal, hogy nem vizuális képmásunkat, hanem valamely belső tulajdonságunkat állítja elénk.

A nyolc éve elhunyt, zalaegerszegi szobrászművész, Fischer György (1956-2012) mestere volt egy-egy sutaság, titkolni próbált karaktervonás plasztikai megfogalmazásának. Figuráit sajátos kreativitással torzítja, tagjaikat tömöríti, nyújtja, leegyszerűsíti, elvonatkoztatja. Ruhátlanságuk a leplezetlenségre, az egyébként nem látható – vagyis a belül lévő – napvilágra kerülésére utal.

Fülöp című, maga alá húzott, pipaszár lábakkal, testhez szorított, alig jelzett karokkal, behúzott nyakkal fekvő, pompás kis bronzfigurája a „jaj, csak már túl lennék rajta…”- gondolatnak, másképpen fogalmazva a szorongás érzetének zseniális megszemélyesítése. Talán mindannyiunkban ott van ez az érzés, aminek kellemetlen kicsengését a Fischer groteszk hangvételéből kiolvasható cinkos kacsintás oldja fel.