Hasonló nagyságrendű és világméretű megrendülés felidézéséhez vissza kell nyúlnunk a II. világháború súlyos éveihez. Eszembe jut Bajor Gizi, a Nemzeti Színház legendás színésznője és otthona, az egykori Pilsudsky úti villa, mely rejtekében sokan védelemhez jutottak Budapest ostromának vészterhes időszakában - 1944 végén, 1945 elején. Azzal a különbséggel, hogy az összetartozás érzését akkor szoros közelségben élhették meg az emberek.

Bajor Gizi sok barátot és ismeretlen embert fogadott be, s a biztonságot nyújtó menedék testi-lelki megnyugvást hozott mindenki számára. Tamási Áron is részese volt mindennek, naplófeljegyzése tanúsága szerint: „Azokról a napokról, amelyeket az ostrom idején Bajor Gizinél töltöttem, feljegyeztem egynéhány szót. Azért tettem talán, mert különös napok voltak azok: történelmi súlyuk volt, és a percek ölében együtt ült élet és halál. Vagy inkább azért, mert mindaz, amit nyolc nap alatt éreztem és láttam, az emberi szeretet élménye volt.” (Tamási Áron: Nehéz napok tündére)

Az egymásra figyelés, a gondoskodás szinte tapinthatóvá vált azokban a hónapokban. Megszűntek a társadalom generálta szintkülönbségek, eltűntek a rang-és hovatartozás szerinti kasztok. Emberek voltak valamennyien, esendők és halandók. Fenyő Miksa, a Nyugat alapító főszerkesztője 1945 januárjában jegyezte föl naplójába egy napilap felhívását: „Felkérem az összes színésznőket, színészeket, énekeseket, artistákat, hogy szolgálatukat bocsássák a megviselt lakosság rendelkezésére, és e célból jelentkezzenek az illetékes kormánybiztosnál az igazolványok és utasítások átvétele céljából.”

E néhány megrendítő sor szép példája a művészet lélekemelő és gyógyító erejének. Az elmúlt hetek is bizonyítják e szándék újjáéledését színészek, muzsikusok, kulturális intézmények részéről. A múzeumok is felsorakoztak e nemes ügy mellé. Bíznunk kell abban, hogy bár nem a frontvonalban zajlik, de szolgálat a miénk is, ami segíthet reményt és erőt adni egy tisztább, emberibb újrakezdéshez...