A Nyírbátorban gyűjtött tajtékpipa – mint bármely más, tajtékból (szépiolitból) készült társa – a használat évei alatt nyerte el egyedi színét. A parasztság körében a „pipák királynőjét” csak a módosabb gazdák engedhették meg maguknak, és ők is csak ünnepnapokon „melegítettek benne”. A leírásokból sokszor nem derül ki, hogy gazdáik addig beszélgettek, amíg a dohány tartott, vagy csak addig dohányoztak, amíg beszélgettek. A tajtékpipa az élvezeti cikkek egyike, a jómód szimbóluma volt, képviselője annak az életérzésnek, amely nemcsak a nemesség városi, de a parasztság vidéki életformájának két és fél évszázadát is végigkísérte.

Az első tajtékpipát a legenda szerint a XVIII. század elején egy magyar suszter készítette. Népszerűségének tetőpontját a XIX. század első felében érte el, majd a XIX. század közepén a dohánymonopólium miatt használata visszaszorult. Mint ahogy 1940-ben a Nyírvidék lapjain olvashatjuk, az első világháború viszontagságai után egy jobb jövő reményét szimbolizálja: „a tajtékpipa... kezd ujból divatba jönni. Lassan-lassan mégis csak visszatér a régi jó világ...”

A múzeum 1969-ben gyűjtött darabjának típusa a szakirodalom szerint a XIX. század közepén volt jellegzetes. A „hattyúnyakú” pipa alsó részén stilizált levélmintát láthatunk, PK jelzésű díszes kupakja nikkel. Egykori tulajdonosánál baleset érthette, amit az oldalán és a nyakán látható sárgaréz drótozással orvosoltak. A tajtékpipát nagy becsben tartották, értéke miatt örökölhették is, ha azonban az elhunyt férfi szenvedélyes pipás volt, akkor vele temették el.


Rózsáné Bóna Bernadett


Gyűjtés helye, éve: Nyírbátor, 1969
Készítés ideje: kb. XX. század első fele
Gyűjtemény: Jósa András Múzeum néprajzi gyűjteménye, ltsz. 69.16.1.1.
Méret: 11,5 x 10 cm