Bortnyik Sándor festménye a festő weimari tartózkodása idején született, amikor a Bauhaus holdudvarának meghatározó alakjaként széles rálátása nyílt az avantgárd mozgalom különféle irányú törekvéseire. Talán nincs még egy olyan mű, amely finomabb és mélyebb szarkazmussal fricskázná meg korának összes művészeti törekvését, a konstruktivizmustól a metafizikus festészeten át a dadáig, mint a Zöld szamár. Nem véletlen, hogy a korszak egyetlen magyar dadaista varietészínháza, melynek kulcsfigurái között a pécsi születésű Bauhäuslert, Molnár Farkast is ott találjuk, ugyanezen a néven működött. A Zöld Szamár Színház ugyan mindössze három előadást ért meg, ám annál nagyobb visszhangot keltett, és a zöld szamár alakját azok körében is ismertté tette, akik talán sosem látták Bortnyik festményét.

De vajon hogy kerül a csizma az asztalra – a szamár az oszlop tetejére? Légből kapott dadaista ötlet, afféle action gratuite lenne? Vagy bizonyos tulajdonságai, netán valamiféle sajátos hagyomány teszi alkalmassá e szokatlan színű igavonót arra, hogy Bortnyik a klasszikus lovas szobrok piedesztáljára állítsa?














Tény, hogy a szamár lénye önmagában abszurd, a ló blaszfém paródiája: négy lába, hegyes füle lóhoz teszi hasonlatossá, intelligenciája talán meg is haladja amazét, és kétségtelenül birtokolja a haladás képességét is. Csak hát a vágta helyett az a kocogás... A szamár léte a fonák természet szimbóluma, kicsúfolása mindennek, ami nemes, magasröptű és költői. Don Quijote Rocinantéjének rozzant csontjai még sugallnak valamit a lovagkor poéziséből, Sancho szamaráról, Rucióról azonban ezt a legjobb akarattal sem mondhatjuk el. És akkor Zubolyról még egy szót sem szóltunk.



A teremtés paródiájaként néz ránk a szamár Kassák Lajos 1921-es, 333 című kollázsáról is, azzal a mindent látó szemével. S ha ráadásul még zöld is, az már olyan botrányos lehetetlenség, ami már bizonyos kitüntetett státuszt biztosít viselőjének, miként azt a Borsszem Jankó 1887. január 16-i számában Fővárosi mese címmel megjelent, a csodaállat köré tanmesét kanyarító versezetének e strófája is előrevetíti:

Mert hiszen ő, kinek a színe zöld,
Olyan szamár, minőt nagy messze föld
Még nem pipált; különb társainál
S szép zöld, miként nyárban a békanyál.




Talán épp az keltette fel a művész érdeklődését a zöld szamár iránt, hogy tökéletlensége ellenére – vagy éppen amiatt – valamiképpen a kiválasztottság aurája veszi körül. Ki tudja, talán a kezébe akadt a szülői ház padlásán a Borsszem Jankó idézett száma. Vagy netán Marc Chagall 1911-ben keletkezett Zeljonnij oszel című festményét láthatta valahol, amelyen a szerencsétlen muzsik meg a felesége a kép átlójában végighúzódó, hatalmas, palackzöld színű szamárral kínlódik, amely bizarr bálványként uralkodik a festményen? És ha nem szamár volt, ami elindította az asszociációt, és nem is zöld, hanem egy kék ló? A Der Blaue Reiter kék lova, amelynek átváltozását a freudi eltolás eseteként kell értelmeznünk?

Az is lehetséges, hogy az a száz éve még általánosan elterjedt szólásmondás tette bele a bogarat Bortnyik fülébe, miszerint „zöld szamarat, pápaszemes pincért és okos patikust nem lehet találni”. (Más változatban: „zöld szamarat, okos patikust, kálvinista molnárt látni: ritkaság.”) A Nyugat 1927/7-es számában bizonyos Sziráky Judith tollából olvashatunk a móriczi naturalizmus nyomdokain járó novellát a pálinka-és fokhagymaszagú parasztok közt vegetáló, szűk látókörű vidéki patikusról, szintén „Zöld szamár” címmel, amiből kiviláglik, hogy ez a képzet a köznyelv akkori állapotában valóban szorosan kötődött a patikus figurájához. Olyannyira, hogy a Gyógyszerészi Szemle névtelen szerzője a „Kis írások” rovatban méltatlankodva említi fel a mesterségét oly méltatlan színben feltüntető „sületlen szólásmódot”.

A szólás mára kiveszett a nyelvből, a zöld szamárról többé senkinek sem jutnak eszébe a patikusok. Bortnyik félig gépre, félig gyermekjátékra emlékeztető, elnagyolt figurája azonban azóta is az abszurditás örök metaforájaként áll az oszlop tetején, és éppoly nyugtalanító, amint a pengesík takarásából az Új Emberpár holdfénybe merülő alakjára les, mint száz évvel ezelőtt volt.