Nemrégiben egy barátom küldött néhány fotót a Kaliforniában született japán szobrász, Ruth Asawa ’Citizen of the Universe’, azaz Világpolgár című norvégiai kiállításáról. Valóban, a világ keresztbe-kasul bejárható – könnyebben, mint bármikor – , de a genetikai információk, a valamikori haza, az otthon élménye beépül a gondolkodásunkba, hiába próbálunk asszimilálódni az egyetemes értékek, kultúra mentén, részévé válni a helyi közegnek, a részletekben szinte mindig jelen van az eredet és a bizonytalanság: sikerül-e?

Polgár Botond szobrai első megközelítésben a szépségről beszélnek nekünk: lágy hajlatok, finom ívek, sima felületek, a női test eszményített, bár erotikától sem mentes szépsége. A hellén kultúra formarendjét követő anatómiai pontosság és gesztusok. Bármennyire tetszetős is ez a megközelítés, felmerül a kérdés: miért fordul egy fiatal szobrász a 21. század első negyedében ennyire direkt módon a klasszikus művészet felé, és mitől válik a munkája mégis kortárssá?

A melankólia a Hippokratész óta ismert négy temperamentum egyike, a lehangoltság, a depresszió állapotát jelöli. A korábban legveszélyesebbnek, legkedvezőtlenebbnek titulált, fekete epe túlsúlyú, szomorkás hangulatot az újplatonisták Arisztotelész nyomán – aki a filozófusokat, költőket, művészeket melankolikusnak titulálta – újraértelmezték és kiemelték annak pozitív vonásait.

Majoros Áron Zsolt már egészen fiatalon sorra kapta a különféle művészeti díjakat, de közülük is kiemelkedik a Junior Prima Díj – a Prima Primissima „ifjúsági változata” –, melyet 2008-ban osztottak ki először képzőművészeti kategóriában.