Boldizsár István 1897. július 29-én született Orosházán. Annak a Nagybányai Iskolának harmadik generációjához tartozott, amely 1986-ban alakult és hosszú időre meghatározta a magyar képzőművészet fejlődését. Orosházán nevelkedett, érdeklődése a művészet iránt onnan ébredt, hogy anyai ágon rokona volt a híres Tornyai Jánosnak. Hamar felfedezték tehetségét.

Csáki-Maronyák József a XX. századi magyar festészet egyik nagy alakja. Azok közé a mesterek közé tartozik, akik a képzőművészet klasszikus igényeinek szellemében alkottak. Művészi fejlődésének igazi alapját akkor tette le, amikor harmadmagával kerékpáron bejárta Itáliát, és az ott látott kiállítóhelyeket megtekintve rádöbbent saját hiányosságaira, s visszatért az alapműveletekhez.

1917-18-ban a temesvári 61-es gyalogezreddel a doberdói fronton harcolt. 1918-19-ben a budapesti Iparművészeti Iskolában tanult tovább. 1919 őszén szüleihez ment, és Bécsben rendezte meg első kiállítását a háború nyomorúságairól 1920-ban. 1920-21 között a weimari Bauhaus növendéke, a fémműhelyben dolgozik, ahol elkészíti azokat a terveit és fémmunkáit, melyek máig az intézet első reprezentatív darabjai közé tartoznak. 1924-25-ben Nagyszebenben és Kolozsvárott lithografusként működik, fest és fotóz.

Nehéz körülmények között indult el pályája, de portréi hamar ismertté tették. Mégis a 30-as évek elején elfordult a megélhetést biztosító piktúrától. Művészi pályájának további állomásai a mélységes humánumról, az emberiség sorsáért való aggódó szemléletről tanúskodnak. A legáltalánosabb problémák foglalkoztatták: az emberiség létének kérdései, az esztelen pusztítástól való félelem és rettegés jelenik meg képein.