Mohácsi vagyok, itt nőttem fel, ide kötnek az emlékeim, szokásaim, szeretteim... Ismerem a tájat, az embereket. Nekem nem kell pávatoll, ha csak tetszik, de nem tudom hitelesen hordani, viselje az, akié. Egyébként sem kell mennem sehová, ha ihletet, vagy inspirációt szeretnék gyűjteni. Mohács egy vegyes nemzetiségű város, sokszínű kulturális "palettával". A számtalan szokás, hagyomány kiaknázhatatlan kincsesbánya számomra.

Gyerekkorom óta minden évben várom a busójárást. Először csak rongyokba bújva jankele, majd később busó lettem. Persze nem csak ez az egy hagyománya van a mohácsiaknak, amit meg lehetne ragadni, de kétség kívül ez a legkarakteresebb. És sokac származásom is megköveteli a témával való foglalkozást. Azon kívül, hogy ebben a környezetben szocializálódtam, és részese is vagyok az eseményeknek, nagybátyám segítségével - aki, a mohácsi Kanizsai Dorottya Múzeum igazgatója - mélyebben is megismerkedhettem e hagyományunk történetével.

A múltban az álarcok vidámak és nem rémisztőek voltak, ezen kívül nagyon sokszínűek, mivel a készítőik nem egy sablon alapján és nem egyforma kézügyességgel faragták. Az én képeimen is sokféle vidám karakter jelenik meg. Sokszor csak portrészerűen, de különböző cselekmények közben is ábrázolom az álarcosokat.

A cselekmények közt erotikus jelenetek is fellelhetőek, utalva a szokás eredeti tartalmára, a termékenység varázslásra. Formailag stilizáltak, a legfőbb karakterjegyeiket igyekeztem megragadnI. A fehér, fekete és a piros színek a régi sokac szőttesek színeit tükrözik. Ezek később az iparosodás megjelenésével kiegészültek különböző ezüst és arany szálakkal, flitterekkel. Innét van a képeken az arany és az ezüst.

Tatai Tibor