Mit jelent Dunaújvárosban élni, itt válni képzőművésszé, maradni vagy elhagyni a meghatározó várost? Mit jelent tudatosan vagy akár tudat alatt használni a gyermekkor emlékeit, a város építészetének motívumkészletét vagy akár a „csinált város" sokszínűségét, nyitottságát? Létezik-e a XXI. század elején dunaújvárosi művészet, ami óhatatlanul karakterizálja az alkotót?

Szeptemberben nyíló kiállításunkon három képzőművész – Kaszás Tamás, Keserue Zsolt és Várnai Gyula – válogatott műveinek bemutatásával próbálunk felelni ezekre a kérdésekre. Nem pusztán illusztrációkat vonultatunk fel, hanem arra keressük a választ, hogyan jelennek meg a kortárs képzőművészetben a Dunaújvárosban szerzett tapasztalatok.

A három művész Dunaújvároshoz való viszonya más és más. Eltérővé teszik a generációs különbségek, a mikroközösségek, amikben szocializálódtak és természetesen az is, mennyi időt töltöttek el ebben a városban. Ugyanakkor az évtizedek során mindhárman rendszeresen merítettek egyfajta dunaújvárosi forrásanyagból; az itt szerzett (kép)élményeket, ingereket, emlékeket felhasználták tárgyiasult vagy gondolati formában. A város esztétikájára reflektáló objektek, az emlékek hang- és fényinstallációi, grafikái, festményei túlmutatnak Dunaújvároson, pont úgy, mint a jurtába rejtett Nemzeti Tankönyv is. Mégis érezhetjük, hogy egy korszak, egy ország, egy város, a közös otthon tapasztalata köti össze őket.