A tél végén egyik képes cipődobozt nyitogató, ifjú és érdeklődő barátunk közzétett néhány “retrós cuccot” Kecskemét 1970-es éveiből. “Vagy 1980 körül? “- kérdezte vállalt tétovasággal a kortárs fészbukk-bajnok.

Természetesen pezsgő hozzászólás-roham indult, ám mielőtt szokás szerint egyesek a mások gyenge és hiányos ismereteinek, intelligencia hányadosának és felmenőinek ócsárlásába kezdtek volna, valaki bedobta: de ki is készítette a fotókat? Walter Péter, Iskander, avagy Kiss Bandi bátyánk, Vincze János, Tóthsanyika (Tóth Sándor) vagy Straszer András? Itt /ritka alkalomként!/ majdnem egy napra megzakkant a tény-kép beli diskurzus, majd vad találgatás indult.

Nem, nem Straszer András (közismertebben: Straszi, András vagy Bandi, Bundi) volt azoknak a képeknek a készítője, de az látszott, hogy “a Straszer” név többek előtt nem vagy alig volt ismert. “Dohogjunk ezen? Lepődjünk meg? Nehezteljünk?” – forgattuk oda-vissza egymás között a szövegelést a legilletékesebbel, Méhesi Évával aktuális chat-eléseink során. “Éva, aki 1978-tól hivatalosan is András társa volt, csak jobban tudja…”,- mondtam nem csak magamnak. De hol is lappanganak András fotói? Hány és mekkora cipősdobozokban?

Melyik közgyűjteményben: könyvtárban, levéltárban, múzeumokban, vagy privát fiókokban, otthonokban, netán a Szabadság térről kiűzetett Petőfi Népe archívumában? Hol és körülbelül mennyi lehet itt-ott-szerte; itthon és a nagyvilágban? Budapesten, Svájcban, Dániában, Romániában, Japánban, Izraelben vagy Californiában?

Nem sokkal később megszólított Éva, majd Somodi Heni: van egy csomó Straszer-kép, meg kellene nézni és csinálni belőle egy kiállítást. “Repró-retró” …szólt közbe Walter Péter a fanyar humorával, de – láttuk rajta – kellő megrendüléssel van ő is. Álltunk itt, a volt Kis Zsinagóga, mostani Fotómúzeum kiállítóterében, közel 200 gyötrött állapotú papírkép kupacai előtt és csak toporogtunk…egy darabig, mert Heni egyikünket sem kímélt (magát sem),- sem akkor, sem később.

Nos: íme a látvány, amely a nem könnyű kihordás után a “Nézőpont kérdése” címet kapta. A Tobias Bopp által adott cím azokat az évtizedeket idézte. Azokat, amelyekben a sorok közötti olvasás, üzenet-fordítás, újság- és szépirodami virágnyelv-művelés mindennapinak számított a magát vidéken is vélemény formáló értelmiségnek gondolt, hitt vagy remélt közegben. Boldog retró-érzés?, ezt sírjuk vissza, kedves lányok – fiúk, vagy naiv, ifjú mai legendagyártók? Straszernek - főleg nem a napi sajtó-robotban készült - itteni fotóin nincs és nem is volt más olvasatnak helye, nincs másik nézőpont! A korszak prominensei sugallták megengedően nekünk a komoly és döntő választás lehetőségét,- persze, el is hittük. András Nikon-ján nem volt alternatív rószaszín szűrő.

Nem volt kíméletes annak idején, amikor ezek megszülettek, - amelyek itt-ott ugyan frissen megjelenhettek vagy inkább és csak jóval később mutatta be azokat retintens kultúrházban vagy mozisarokban. Félreértés ne essék, nem volt fizetett vagy naiv ellenzéki, nem volt zsigeri balhés ember, hanem egy nem gyakori, valódi ritka eset: “a” Straszer András volt. A fiatalabbak próbálták – főleg viselkedését utánozni -; kivételképpen a szintén öntörvényű Jamával ápolt csak mély barátságot. “Különös tehetsége volt barátokat és ellenségeket szerezni, megmutatkozni és vissazvonulni. Élt a maga feje szerint, óvni, védeni őt nem lehetett. Nem is kellett…” - írta róla a néhai Köztér című kecskeméti lap.

Ha belegondolunk, a megnyitó közönség egy jó részének szintén van maga-élménye Andrástól, Andrásról, a gyengülő szeme ellenére is éles szemű fotósról, a nyers és szókimondó, de sokszor életfogytig ragaszkodó barátról, beszélgetős, civakodó, vagy éppen a hallgatásban is remek Straszerről. Ezt hadd hagyjam meg Nektek, Önöknek itt és most, avagy egy tervezett következő alkalomra….

Andrást én pályakezdő néprajzosként ismertem meg 1981 nyarán, Bács-Kiskun déli részén, Nagybaracska egyik aktuális kocsmájában. Mi egy felforrósodott mikrobuszból estünk ki enyhülést keresni, miközben András és néhány társa fotótáskáikra könyökölve merengtek és beszélgettek egy légyfogókkal körül lógatott asztalnál.

Természetesen nem üdítőital sorakozott az asztalon, de nem csak emiatt fogadtak be minket viszonylag rövi idő alatt az ivóban. Megtudták, hogy éppen a mohácsi szőlő dombok felől jövünk, ahol a bíztató gyümölcsösök között madárijesztőket kutatni voltunk. Nem nagyon hitték – a bugyborgó röhögés ennek szólt minden sértés nélkül -, de amikor Wahl János Janó fotósunkat meglátták a pult női tagjánál legyeskedni,- akkor már megerősödött a bizalom. “Őrült itt mindenki!...”- ujjongott egy vastag keretes szemüvegű, furcsa mosolyú (na jó, vigyorú), nagyon göndör hajú pólós-farmeres pasi, aki kiszédelgett a napra és beült egy Kacsába… Ez volt a Straszi.

András már meg sem lepődött, amikor – magam Kecskemétre, illetve Bács-Kiskunba kerülvén – később tetoválások gyűjtésébe kezdett csapatunk egyik tagjaként – Somos Lacival kiegészülve – öreg és a dologban jócskán elfáradt észak-bácskai asszonyok körében forgolódtunk. Bevallhatom, az ő révén lehettem jártas a megye igen sok településén,- az ő oldalán vagy inkább mellett-mögött megjelenni számos falusi-tanyasi portán a későbbi visszatérés során valódi nyitott kaput, kapukat jelentett. De ugyanez volt kis és nagyvárosi kávéházak, presszók és persze kocsmák esetén, amelyek találkozási pontok voltak egyszerre. Gondoljunk csak az áldott emlékezetű, Petőfi Sándor utcai Mokka presszó világára vagy a Lordok alatti legendás Delikátesz-re, ahol pl. Andrásnak törzsasztala volt (a kávédaráló gép mellett) s ahol bátran üzenetet lehetett hagyni “a lányoknál”,- s amely jobban és biztonságosabban működött, mint a beépített telefon.

Tudjuk, András szerette a szabadságot, de (ezt kevesebben látták) a rendet és a biztonságot is. Régtől (ne firtassuk, mikor is volt ez) megszerette Évát, később Dávid és Péter fiai édesanyját, - megismerkedésük és újra egymásra találásuk kalandja külön fejezet. Együttes életük jelképe a mindenkor meglévő lakás-labor, a Szentély!

A Klapka utcától a Széchenyi körúti minigarzonon és a Simon István (ma Burga) utcai lakáson át a Pászthóy utcai házig. Sokan emlékezhetünk, amikor fölvetődött: András, mi a nyavalyáért laktok a legfelső emeleten, majdnem a tetőn? A válasz egyszerű és sommás volt: “Azért, hogy jók legyenek a vételi viszonyok…” S aki tudta, hogy éjszakánként távoli rádió adókat hallgatott, - szombatonként a (z annak idején kultikus) 168 műsor hallgatását senki és semi nem tudta megváltoztatni napirendjében. Már csak azért is, mert Szombat volt… A Simon István utcai évekhez fűződik egy érdekes – itt ugyan nem látható – sorozata, amely a panelépület legfelső szintjéről állandóan figyelve s persze fotózva is az egyre változóbb városképre utalt: “Romló kilátásaink…”

Kedves Barátaim!
András 1987-ben járt először Japánban (saját költsége, hosszú útlevél-harca és már kint élő kecskeméti barátja, Illés Attila révén), s ezt később több út követte. Neki köszönhetjük, hogy az 1980-as évek végén alakuló országos, majd 1994-től helyi/térségi japán egyesülések létrejöhettek, és azóta is működnek. Andrást Aomori mindenkori vezetése jószolgálati követének nevezte ki s egyúttal a megtisztelő keresztségben “Ablak a Világra” nevet kapta. – Tudjuk, ő ennek a gesztusnak mindennél jobban örült, büszkén viselte, ha valaki így nevezte,- itthon is!

Ablak a világra – ez lehet a másik vagy alcíme ennek a kiállításnak, igen. Ablak volt s az most is: immár az eltűnés olvasatában a Fémmunkás, a munkás Kecskemét lepusztultsága és munkavezetői képmutatása, az észak-bácskai sváb mutter vasárnap délután elhagyatottsága, a magyar, a bunyevác társaskodás, vagy a szociálisnak és védőhálónak nevezett társadalmi szövet széthullását (vagy meg sem születését?) előlegző cigány-közök szomorúsága. A mindenkori kishivatalnok: a kivagyi irodista hölgy s a nyomógombbá silányodott leány mind emlékezetes figurája (volt és az ma is) világunknak.

András egyéni s több kollektív kiállítás mellett olyan kiadványokat jegyzett, mint a soltvadkerti vendéglős, Szakál László néhány képes receptkönyve és az igen népszerű “Áldd meg Urunk, asztalunkat! Régi ünnepek a konyhában Karácsonytól karácsonyig” című. A Hulej Endre és Ö. Kovács József írta “Wéber Ede és Helvécia “ című munka szintén az ő felvételeivel van tele. S nem utolsó sorban mondom, hogy az 1980-as évek második felétől több mint egy évtizeden át a Szórakaténusz Játékmúzeum és Műhely különféle kiadványainak minőségi fotóit neki köszönhetjük,- a leporellóktól, a képeslapokon s posztereken át a helyi és országos játék- és játszás kultúráról szóló könyvekig. Gyermekeink közös növekedése is számos jó apropóval szolgált: ahol csak megfordult és ideje volt, fotózta a városi és falusi hóember készítés, az újra éledő betlehemezés, kántálás (köszöntőzés) menetét, az óvodai és iskolai mindennapok, udvarok és játszóterek mozgalmas világát, vagy egy – meg nem született - közös könyv reményében a(z azóta) legújabbkori népszokásokká vált silányított búcsúk, falunapok, ízes (és ízléstelen) fesztiválok, pályázott attrakciók hajtásait.
Kedves Barátaim!

Az élet hozta: ma, Ivó (azaz Isten kegyelme) napján még szólnunk kell András életének utolsó szakaszáról, a sok mindent tisztává tévő, de nem romantikával, hanem igen sok munkával járó, Straszer részéről csaknem befejezett erdélyi, a hargitai Zetelakához közeli Ivón (barátaival s családjával) felépített házáról. Ott, ahol ma télen-nyáron mindenkit vár a “Bíró Mária Kulcsosház” s nem messze attól a közösségi terveiket végülis más módon megvalósító, de működő Magyar Családos Kolping Tábor. Ott, ehhoz közel érte el Andrást egy újabb elszabadult belső vérrög. Húsvét hétfője volt,- a hegyi szállásokon locsolni jártak a fiúk, kisebbik fia, Péter is, mint a leendő legények mindenütt. András csak egy kicsit ledőlt. Fáradt volt. Egy bő hónnappal 55. születésnapja előtt…

Straszer András – tudjuk itt jó néhányan – jóval több fotót, emléket, képet hagyott maga után, mint ami, ahány itt látható. De tudnunk kell örülni: valami ezzel a kiálíltással ismét megmozdult,- ha más nem, az igyekvő lelkiismeret. Köszönet érte nektek: Heni, Maty, Miariann, Éva és türelmes segítők!

S ha a jövő évi város-jubileum kapcsán a díszalbumok mellett egy, az elmúlt néhány évtizedet is feltáró, képes Kecskemét-kötet készül, akkor a Straszer-archívum anyaga (is) megkerülhetetlen lesz.

Addig pedig dúdoljuk – kántáljuk bátran a fotós egyik kedvelt Illés-nótájának refrénjét, amit a Mokka presszó zenegépén, vagy Pálmai Rita és Tóth Sanyi Mária utcai lakásának lemezjátszóján hallgattunk ezerszer, s énekeltünk a Székelyudvarhely széli lepukkant bodega ivójában utoljára együtt: “Ne sírjatok lányok, ne sírjatok srácok, az Élet szép - lehetne!…”