A betyárok, a 18-19. századi társadalom különös státuszú, életmódú, kis létszámú, de a korabeli hírekben gyakorta fel-feltűnő csoportja volt. Többségük felváltva rablásból, útonállásból és pásztorkodásból tartotta fenn magát.

A betyárok többsége megelégedett a lopással, fosztogatással, fenyegetéssel szerzett vagyonnal, de voltak gyilkosságokat elkövető, kegyetlenkedő betyárbandák is. A 19. század néhány évtizedében ők voltak azok, akik a jobbágyok és parasztok világából bekerültek a hírekbe, nevük, arcmásuk ismertté vált, s a pásztorok díszítő művészetében is megjelentek.

A betyárok elsősorban a nehezen megközelíthető, sok búvóhelyet és menekülő útvonalat biztosító helyeken, erdők, lápok mélyén tanyáztak, s innen csaptak le áldozataikra. Működési területükre jellemző, hogy az általuk ellenőrzött vidéket járták elsősorban, de a rablott árut, elsősorban a nagyobb értékű lábasjószágot igyekeztek más vármegyébe eladni. Kedvelték a közigazgatási határok közelében, az utak mentén elhelyezkedő csárdákat, mert könnyen el lehetett belőlük menekülni a másik megyébe, járásba, ahová a pandúrok nem mindig mehettek át.

A Dunántúl-szerte ismert és a lokálisan hírhedtté vált kisebb betyárok életét elevenítjük fel a Balatoni Múzeumban „Nincsen énnekem varrott dunyhám" mottóval Betyárok és betyár élet Zalában címmel nyíló kiállításunkban.