Lajtha László (1892–1963) Kossuth-díjas zeneszerző és népzenekutató. Nevét együtt emlegetik Bartókkal és Kodállyal, a három „nagy magyar” egyikeként. Ezzel nemcsak munkásságát, hanem azt a fáradságos utat is értékelik, melyet mindhárman bejártak a magyar nép népdalkincsének gyűjtésében, feldolgozásában.

Lajtha a Zeneakadémián kívül tanult Lipcsében és Genfben, de az igazi zenei hatások Párizsban érték, ahol 1910 és 1914 között hosszabb időt töltött. Szülei akaratának megfelelően zeneakadémiai pályafutásával párhuzamosan jogi tanulmányokat is folytatott, s jogi doktorátusának köszönhetően használta a doktori címet.
Népzenei gyűjtőútra először 1911-ben, Bartók hatására ment, akivel hosszú éveken át együtt dolgozott, barátságukat sok levél bizonyítja.

Zeneszerzői diplomájának kézhezvétele után 1913-ban a Nemzeti Múzeum fongoramm- és hangszergyűjteményénél alkalmazták. A Néprajzi Múzeummal haláláig kapcsolatban állt, rövid ideig, 1946. augusztustól decemberig a múzeum igazgatója is volt.

1919-ben lett a Nemzeti Zenede tanára, melynek 1945-től 1949-ig igazgatója volt.

Egyházzenei tevékenységét főleg a Kálvin téri református templomhoz köthetjük, ahol az 1920-as évek végétől kórust vezetett, a Szabadság téri református templomban pedig a negyvenes évek első felében saját szervezésű zenekarával koncerteket tartott.

Újjászervezte és szimfonikus zenekarrá bővítette a rádió zenekarát, 1945-től egy évig a Magyar Rádió igazgatója is volt.

1947–1948-ban Párizsban és Londonban élt, részt vett a Nemzetközi Népzenei Tanács (International Folk Council) alapításában, melynek elnökségi tagja lett.

Az ország számos pontján végzett gyűjtést, mind hangszeres, mind vokális felvételeket készített. Kezdetben fonográfhengerre, később magnószalagra, de ő volt az egyik zenekutató, aki a rádióban a Pátria-felvételeket irányította.

1951-ben a Magyar Népköztársaság Kossuth-díjjal tüntette ki, 1955-ben a párizsi Accadémie des Beaux Arts tagjává választotta; ő volt az első magyar művész, aki ezt elnyerte. Nemzetközi hírnevét az 1929-ben kapott Coolidge-díj alapozta meg, melyet a III. vonósnégyeséért kapott. Termékeny zeneszerző volt: kilenc szimfóniát, tíz vonósnégyest, balettet, operát, számos kamaraművet alkotott.

A több nyelven beszélő kultúrdiplomata élete végéig folytatta népzenegyűjtő tevékenységét. A felvételek mellett több tárgyat is ajándékozott a Néprajzi Múzeumnak.