A pécsi Modern Magyar Képtár nemzetközileg rangos gyűjteménye újabb kiállításrészleggel bővült. Ezúttal nem a művészettörténeti időrend volt a rendezés szempontja, hanem a hasonló műfaji és technikai törekvés révén kapcsolódnak egymáshoz az alkotások a magyar képzőművészet remekeit bemutató állandó kiállítás földszinti folyosóján. A kiállított tárgyak nagy része eddig raktárban volt, ebben az összefüggésben most láthatók itt először.

Képzőművészeti alkotóelvként az eredeti közegükből kiszakított képelemek új kontextusban történő alkalmazására épülő montázs-technika valamilyen formában mindig is jelen volt a művészetben. Önálló képzőművészeti műfajként azonban csak a 20. század elején, az avantgárdnak a hagyományos anyaghasználatot, a klasszikus kompozíciós és téralakítási elveket érvénytelenítő törekvéseinek nyomán lépett elő. A kubizmus volt az első olyan irányzat, amely előszeretettel alkalmazza a színes papírból vagy újságpapírból kivágott, a kép felületére ragasztással felerősített síkalakzatok technikáját, azzal a szándékkal, hogy az eltérő anyagminőségek alkalmazásával, az életvilágból kiszakított fragmentumok beemelésével összemossa a mű és a művészeten kívüli valóság határait.

A montázs-elv nyomán születő alkotások 20. századi története a felhasznált anyagok, tárgyak körének bővülése mellett – melyek között kiemelt, önálló műfajt alkotó alapanyagként meg kell említenünk a fotográfiát is – annak a folyamataként is leírható, amelynek során a mű a síkból kilépve, plasztikus elemek, hétköznapi tárgyak – „talált tárgyak” – beillesztésével háromdimenzióssá válik, újabb és újabb műfajokat generálva a síkplasztikától az asszamblázson és a dobozművészeten át az environment és a land art műfajáig. A Modern Magyar Képtár gyűjteményéhez tartozó kollázsok is illusztrálják ezt a változást.

Martyn Ferenc Collage című, 1962-es műve még teljes egészében síkművészeti alkotás, a kollázs klasszikus típusát képviseli: a festett vászonra nyers vászonból kihasított formákat ragasztott a művész, ilyen formán érzékeltetve az anyag kétféle, hétköznapi, illetve művészi médiumként való létezését. A többi kiállított mű a szó szoros értelmében már az asszamblázs műfajához tartozik.

Gál Tamás 1848-49 című, 1986-os alkotása ahhoz a nehezen definiálható műfajhoz tartozik, amelyet Beke László „fotó alapú művészetként” írt körül. A fotókon látható emberalak gesztusait a multiplikáció és a színezés révén átírt, felületre ragasztott kokárdák értelmezik.

M. Novák András nevét elsősorban az 1960-as évek Amerikájában kibontakozó, alapvetően a pop art ironikus szemléletét tükröző combine painting irányzatához kapcsolja a szakirodalom. A kiállításon bemutatott, Történelem című, 1985-ös keltezésű kollázsa mégis egészen más irányt képvisel: az üveg alá, dobozkeretbe helyezett, megsárgult vászondarabok, a lehullott gombok elégikus lelet-együttesként irányítják a figyelmet az emlékezés hiátusaira.

Konkoly Gyula, a magyar avantgárd derékhadát képviselő Iparterv generáció egyik legismertebb képviselője, neoavantgárd kísérleteit követően tért vissza a figuratív festészethez. Az It’s a quarter to one című, 1968-ban keletkezett munkája a pop art szemléletére jellemző iróniával kérdez rá a festészet mibenlétére, a táblakép műfajára és az alkotó szerepére.

Ujházi Péter szintén az 1960-as években indult művésznemzedék tagja. Festményeinek sajátos, több nézetből összerakott térképzete a hetvenes évek közepén szinte szükségszerűen vezette a művészt az asszamblázs műfajához, illetve annak egyik sajátos alfajához, a dobozműhöz. Itt, vidéken című munkája tárgy-töredékekből, hulladékdarabokból építi fel saját, üveglappal lehatárolt univerzumát. A vidéki sufni-lét sűrítményét tartalmazó „konzervet” a művész legtöbb alkotására jellemző, iróniába oltott melankólia hatja át. (A mű a Jelenkor online Itt vidéken sorozatának címadója: http://www.jelenkor.net/hirek/cimke/itt-videken)
A Palotai úti nagy fa Újházi székesfehérvári kötődésére utal. Az apró figurákkal kiegészített, főként fadarabokból, lécekből, deszkatöredékekből építkező mintha egy nagy méretű táblakép hátsó, lécvázas oldalát, „fonákát” tárná a néző elé.

A pécsi kollázsok egyik emblematikus darabja Altorjai Sándor műve, amelynek már a címe is sokkoló: Sugármeghajtású koporsó kék leopárddal színes rongy képében/Karácsonyra családomnak Munkácsy Mihály ihletése alapján. Az 1979-ben keletkezett, textildarabokat, elektronikus készülékek fragmentumait, fotótöredékeket és hétköznapi tárgyakat a képsíkra applikáló hatalmas, sodró dinamikájú tabló a művész utolsó, halálát közvetlenül megelőző korszakából való. Altorjai művészete a korszak egyetemes tendenciáihoz, a pop arthoz, az újrealizmushoz kapcsolódik, ugyanakkor bizarr magánmitológiáinak megfogalmazása révén elszakíthatatlanul kötődik a magyar művészeti és társadalmi közeghez is.

Bukta Imre autodidaktaként indult, ma is szülőfalujában él, annak élményvilágából táplálkozva bontakoztatja ki sajátságos, iróniával átitatott, a realista motívumokat a groteszk, sőt az abszurd irányába hajlító „mezőgazdasági művészetét”. Kis nyulak az aktatáskában című, 1988 és 1993 között alkotott síkplasztikája anyaghasználatával – bádoglemez, forrasztással applikált figurákkal, nyersen megmunkált, a felületre szerelt fadarabokkal – , primitívista formaképzésével a címben bujkáló érzelmes-nosztalgikus (talán még a Családi kör familiáris meghittségét is felidéző) képzetkört ellenpontozza.

A kollekció legújabb szerzeménye, a Pécsett élő Valkó László 1999-re datált munkája a történelmi asszociációkat mozgató kollázsok sorába illeszkedik. A deformált, laposra préselt munkáskesztyűket emberi hajra emlékeztető, texturált felülettel egybeszövő Kézmező alapmotívuma és technikája Valkó életművének egyik elkülönülő, több változatban végiggondolt, a holokauszt emlékezetét továbbvivő-újraíró műtípusát képviseli.