A Tunning program, lényegét tekintve konceptuális problémát, a talált kép át- és újraértelmezésének lehetőségét, a szakmailag és esztétikailag gyenge minőségű, triviálisnak tekinthető, vagy tönkrement, de nem teljes mértékben jellegtelen "mű-alanyok" felkutatását, elemzését, vizsgálatát, restaurálását, majd az általuk ajánlott, bennük fölfedezett lehetőségek révén reciklálásukat, feljavításukat, aktualizálásukat, újraélesztésüket, jellé formálásukat tűzi ki célul.

Az elképzelés nemcsak különös, hanem vélhetően etikai kérdéseket is felvet: egy anonim kulturális hordalékból készülhet-e individuális műalkotás, amely új címet, új szerzőt kaphat? Milyen álláspontról formálható jog meglévő, jelzetlen, de akár jelzett képek átalakítására?

Talán az Utóvéd álláspontjáról.

Az is érzékelhető, hogy a műnek nevezett objektum, alkotás, műtárgy vagy valami, olyan mértékben halmozódik föl glóbuszunkon, és oly szomorúan devalválódik gyors ütemben, hogy az már a "termelés" létjogosultságát kérdőjelezi meg. Stanislaw Lem a Summa Technologiae-ben "intellektuális szemétnek" nevezi a műalkotások nagy részét. Szerinte a szeméthegyektől csak az különbözteti meg, hogy nem hasznosítjuk újra, nem égetjük el, nem semmisítjük meg a műveket, hanem óriási raktárakban, múzeumokban fektetjük el azokat. Ezzel egyúttal legalizálódik értékük és megítélésük. Csupán a merkantilizmus és a közmegegyezés által válik valami elfogadottá. Az önmagunkban lévő értékekre, vagy ennek ellenkezőjére már nem is reagálunk, inkább "aktuális stigmákkal" ruházzuk fel őket. Ezek a stigmák jelen pillanatban a Pénz és a PR mint külső manipulatív eszközök, amelyektől lényegesen különbözik a Tunning belső tartalmi jelekkel való alázatos munkálkodása.