Molnár László hagyományőrző festő. Vásznain többnyire a tradicionális olajtechnikát alkalmazza. Egy-egy kép türelmes, olykor hónapokig is eltartó munkálkodás eredménye. Küzdelem a formákért; birkózás, melyben alapvetően dinamikus, expresszív karakterét, a spontán, ösztönösen feltörő kifejezőerőt igyekszik kordában tartani. Törekvése - a mesterség kontrollja - sokéves, évtizedes tapasztalaton, belátáson nyugszik.

Molnár elégedetlen a vászonra-robbanó primer formák közvetlenségével, gáttalan személyességével. Nehéz feladatra vállalkozik: úgy akarja tudatosítani, átszellemíteni az ösztönösen meglelt formákat, hogy lehetőség szerint megőrizze azok frissességét és elevenségét is. Legnagyobb ellensége az idő, melyből villanásnyi is elegendő lehet egy sikeresnek, eredetinek ható festői gesztusra, ám máskor hosszú órák is kevésnek bizonyulhatnak egy-egy szín- vagy formaprobléma megnyugtató megoldására.

Molnár László hagyományromboló festő. Hagyományromboló abból a szempontból, hogy nem fogadja el a hazai művészet történetében oly szomorú emlékű, a művészeket esztétikai szekértáborokba terelő „absztrakt" (értsd: nem ábrázoló) - figurális (ábrázoló) megkülönböztetést. Molnár ugyanis volt „absztrakt" festő és volt figurális is; most pedig egyszerre mindkettő. Nonfiguratív periódusában az elvont formák tárgyias-asszociatív tendenciáját hangsúlyozta, figurális korszakában az „ábrázolt" motívumok autonóm, par excellence festői szín- és formavonatkozásait emelte ki. Molnár számára a festészet szférái átjárhatók; művészetének kulcsa az áthatás jelensége: az első pillantásra „absztrakt”-nak ható képen figurákra ismerünk, ám e figurák ugyanilyen joggal egy táj elemeiként is értelmezhetők.

(Andrási Gábor)