A régmúlt idők emberei az idő múlását egyszerű eszközökkel, napórákkal, víziórákkal mérték. Az első kerekes, mechanikus szerkezetű órát a középkorban készítették el. A reneszánsz, a barokk, a rokokó, a klasszicizmus formái és díszítőelemei az óraművességben is érvényt szereztek maguknak és jellemző típusokat hoztak létre, megannyi iparművészeti remekművet.

A reneszánsz alatt, amikor az első rugós szerkezetű szobaórákat készítették, azokat toronyalakúra képezték ki és a többnyire rézből készült szerkezeteket aranyozták.

A 17-18. században terjedtek el a szekrényórák, a gazdag virágmotívummal díszített, négyszögű számlapos úti órák, és formálódtak át a függőórák igazi zsebórává.

Napóleon császársága idején az antik példaképek olvadtak bele az óraművességbe. Egzotikus állat- és mitikus ember alakok tűntek fel az asztali órákon, pálmalevél-motívum, klasszikus alabástrom oszlopok váltak jellemzővé.

A biedermeier évtizedeiben is népszerűek voltak az asztali állóórák, oszlopaik közt lengett az inga, s a felső részeiket kicsiny festmények díszítették. A faliórák jellegzetes típusa volt a keretóra, melynél a laparanyozott keret belsejében, üveg mögött helyezkedett el az óra- és gyakran a muzsikáló szerkezet is. A szépséget és praktikumot egyesítették a képórák, ahol az óraszerkezet vagy idilli, toronyórás képbe épült bele, vagy történelmi eseményt ábrázoló festmény felett a keretben foglalt helyet.

Az órafolyosón a faliórákkal szemben a szekrényórák, kandallóórák, alabástrom oszlopos órák, dunántúli mesterek remekei új vitrinben kaptak helyet.