Kerékgyártó mester majd minden faluban működött, és a szekerek készítése mellett javításukat is ő végezte. Mivel a szekér több mesterember produktuma, a kerékgyártó és a kovácsmester összedolgozott, ahogy mondják: társban voltak.

A gazda, ha új szekeret akart készíttetni, elővette három-négy éve levágott szerszámfáját, melyből a kerékgyártó kiválogatta az arra alkalmasat. Míg az erdőkben bőven volt fa, az oldalakat és a zápokat kőrisfából, a kerékagyat szilfából, a rudat nyírfából készítették. Újabban már akácfát használtak. A keréknek való fát teknőben forrázták, vagy kemencében melegítették, majd kerékfal kihajtó padban formálták, a küllők helyét kerékszéken kifúrták, végül a kerekeket összeillesztették. Ha készen volt a famunka, még hónapokig száradnia kellett, hogy a kovácsmester kézbe vehesse.

A tehetősebb gazdák bevasalt szekeret soha nem vettek, mindig ízlésüknek megfelelően csináltatták, de azért gazdára találtak a vásári szekerek is. Azok a kerékgyártó mesterek, akik nem társban dolgoztak a kovácsokkal, a maguk készítette famunkát, komplett szekereket, külön lőcsöket, kész kerekeket, első és hátsó saroglyákat, oldalakat stb. szintén a vásárokon árusították, de lakásukon is árulták.

A szekér famunkáját készítő kerékgyártó mester kétnyelű késivel (vonókés), minden saroglya elejébe, oldalzápokba stb. a végleges simítások előtt "belelökte a maga cifráját", a "magyarbajuszt". A saroglyák lehettek egyenesek, de a homokfutókon melyekkel a vásárba is jártak, már ívesen hajlított saroglyákat, sőt sárhányót is alkalmaztak. A kidolgozásuk sokkal finomabb, kecsesebb volt, mint a munkaszekereké.