A vár mondája így szól: Egregytől délre, Máré várában lakott Máré vitéz ifjú szép feleségével. A közeli Miklós várban, Szentlászlón innen pedig testvére, a nőtlen Miklós vitéz. Márét a király hadba szólította. Elbúcsúzott feleségétől, akit arra kért, hogy várjon rá hűségesen. Múltak az évek, és Máré nem jött haza. Felesége már elsiratta, halottnak hitte és szívesen látta a szomszéd vár urát, aki egyre gyakrabban járt a bánatos asszonyhoz. Máré vár asszonya már nem törődött urának tett ígéretével. Addig-addig, míg az asszonynak és Miklósnak szép lánya született.

A kislányból már majdnem nagylány lett, mikor Máré mégis hazatérhetett. Megtudta, hogy felesége hűtlen lett hozzá. Mindkét várat megostromolta, ágyúival halomra lövette. Ott pusztult el az asszony Miklós vitézzel együtt. Lányuk életben maradt, de az anyja megátkozta. Az átokkal sújtott leány a vár pincéjében raboskodik temérdek kincsével együtt, és várja kiszabadulását. Minden 77. évben, piros pünkösd hajnalán kiszabadul, a Máré-völgyi patakban fürdik és fésüli hosszú haját. Az a vadász válthatja meg az átoktól, aki ilyenkor arra jár és megcsókol egy bikát, egy kígyót meg egy varangyos békát. Eddig még nem akadt ilyen vadász.

A Vár-völgyi szél néha még ma is magával hozza a megátkozott leány sóhajtását:
"Szelíd szél! Suttogó szellő
Könyörgő ének legyen dalod!
Sorsomat tudja messze vidék is
És mutasd az utat, merre vagyok."

(Gáspár Sándor)