Húsz évvel ezelőtt még meglepetést okozott volna, ha valaki régészként a 16-18. századi edényművesség és a népi kerámia összefüggéseiről ír könyvet. Magyarországon nem bevett gyakorlat a régészeti források 17-18. századi vizsgálatokba való bevonása. Hosszú időn át, részben még ma is tartja magát az a nézet, hogy az írott forrásokban és képi ábrázolásokban bővelkedő újkorban, nincs feladata a régészetnek.

A kora újkori edényművességről, főként annak régészeti-néprajzi összefüggéseiről könyvet írni, valódi szakmai kihívás, sokrétű feladat. Nemcsak azért, mert a szkeptikusok azt feszegetik, miért kutat egy régész az újkorban, de a tudományos vállalás, a heterogén forrásanyag rendszerezése és az összetett kutatási eredmények ismerete, körülményes és aprólékos feldolgozó munka elé állítja a témával behatóbban foglalkozó kutatót.

A 17. századból ránk maradt edények a néprajz és a régészet határán álló időszak termékei. A néprajzi kerámiaformák és díszítmények előzményét a régészeti ásatások emlékanyagában kell keresnünk. Jelentősége ellenére, a 17-18. század, a kerámiakutatás legkevésbé tisztázott időszaka. Máig nem sikerült megnyugtató módon rekonstruálni a magyar ólommázas kerámia fejlődését. E tekintetben a régészetre fontos szerep hárul. Ez a tudományág képes leginkább kihasználni a kerámiának azt az előnyös tulajdonságát, hogy az, töredékességében is jól vizsgálható. Cserepén ismerem minemű fazék volt…

A kiadvány két, Hódmezővásárhelyen előkerült, 17. századi kerámiaanyag feldolgozása révén mutatja be, hogyan lehet kiaknázni mindazt a lehetőséget, melyet a korszak fazekastermékeinek kutatásában a történeti, régészeti és néprajzi módszerek együttes alkalmazása nyújt. A közreadott munka egy tudományos kísérlet; célja annak bizonyítása, miként működhet közre a régészet a népi kerámia eredetének feltárásában.