A Népművészeti Tájház gyűjteményét a Sárközi Háziipari Szövetkezet hozta létre 1955-ben. Épülete egy 1863-ban emelt, vert falú, gazdag paraszti ház, szabadkéményes konyhával és szép, oszlopos tornáccal. Az első három helyiségében tisztaszoba, konyha- és lakószoba-berendezés látható a 19-20. századból. A népi enteriőr mellett vitrines kiállítás mutatja be a magyar népművészet legszebb alkotásai közé tartozó régi és új sárközi szőtteseket, hímzéseket és népi öltözeteket. A kiállítást a Sárközi Népi Iparművészeti Szövetkezet termékbemutatója zárja.

A tájház fehérre meszelt, tornácos épülete árulkodik arról, hogy miként hagytak fel a sárközi gazdák a hagyományos sövényfonásos, paticsfalú építkezéssel. Bátaszéki, tolnai, dunakömlődi kőműveseket hívtak és emeltettek velük 4-5 szobás utcafrontos téglaházakat.

Először faragott, festett bútorokkal, majd polgári ízlésű tárgyakkal töltötték meg az alig használt szobákat. A festett és faragott tulipános ládák Komáromban készültek, a tornyos nyoszolyák Hartán, a tálasok és padok Baján. A kecses üvegkancsókat, poharakat felvidéki árusok hozták, a díszes kerámiát pedig Mórágyon, Szekszárdon és Baján készítették.

A Tájházban a helyi viselettel is megismerkedhet a látogató. Az asszonyoknak - akik oly' káprázatos ruhákban pompáztak, hogy csak "lehunyt szemmel lehetett rájuk nézni" - Lyonból, Bécsből, Pestről színes selyembrokát anyagokat, cifra szalagokat, gyöngyöket és flittereket hozattak. Drága ruháit a lány kiházasításkor kapta, vagy nőrokonától örökölte.

A múlt század nyolcvanas éveiben a lányok három ágba font hajukat tülökpártával takarták, később az un. "háromrészes bársonnyal". Az asszonyok régebben téglalap alakú "szabott főkötőt" viseltek, amelyet a menyecskék az első gyermek születéséig "bíborral" /fátyollal/ is befedtek és díszes tűvel tűztek meg.

A régi bőujjú "biborümögre" pruszlik, később vállkendő került, majd újabb változatára "röpikét", réklit húztak. A szoknya, a keskeny kötény és a jellegzetes sárközi vállkendő a legdrágább anyagokból készült.

A Sárközben külön stílusa volt az ing, a főkötő, a bíborvég, a jegykendő és a halottaspárna hímzésnek. Az elhunyt feje alá tett ún. szőrfonállal hímzett párnavégek gránátalmái, tulipánjai a gyász pompáját emelték ki. A virágmotívumokat "hamis laposöltésekkel" töltötték ki és láncöltésekkel keretezték. A nagyobb zárt motívumok közötti teret kacskaringókkal díszítették.

Egészen az 1880-as évek végéig a kézfogón vagy - ahogy azt mondták - az "elkendőzésen" a menyasszony magaszőtte és -hímezte jegykendővel ajándékozta meg vőlegényét. Ezek egyszínű, kontúrozott motívumai a bíborvégek díszítéseit idézik. A viseletnél már említett bíbort, amelyet ma sálnak mondanánk, a lakodalom után tekerték fel az új asszony fejére, aki azt egészen az első gyermek megszületéséig hordta. A színes selyemmel vagy szőrpamuttal, esetleg arany- és ezüstszállal ékesen hímzett vászondarabot a bíbor egyik végére varrták, s mellen tűzték meg.